Kokas Ignácz

Kokas Ignác festőművészről (1926 - 2009)

Szomorú aktualitást ad az íráshoz egy nagy alkotó halála. Főiskolás hallgatóként kb. 1980-ban írást terveztem megjelentetni a mesteremként is tisztelt festőről az újvidéki Új Symposion-ban.

Számomra tulajdonképpen emberi támasz, pártfogó volt, hiszen nem az ő osztályára jártam. Szerettem volna tanítványa lenni, de annyira népszerű mester volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, hogy ilyen irányú törekvéseimmel egyszerűen elkéstem, nem jutott nekem hely. Egyszer, azt hiszem harmadéves koromban felvittem harmadik emeleti műtermébe a főiskolás tanulmányaimat és művészi próbálkozásaimat. Megnézte, de nem volt elragadtatva tőle. Valószínűleg mást várt, nagyobb lélegzetű munkákat. Rézkarcaim inkább kivívták elismerését. Festőként nem sikerült megismertetnem magam teljesen. Emberbaráti támogatása azonban végig kitartott. Rögtön értesített, amikor tudomására jutott, hogy Gerzson mester, akivel viszonyom jelentősen megromlott az utolsó főiskolai években, diploma után meg akar válni tőlem, elzárva ezzel az ötöd-hatodévet, amit azonban barátaim többsége megkapott. Nem rajta múllot, hogy ezt a rosszindulatú lépést, ezt a pofont, amivel mesterem saját bevallása szerint még tartozott nekem, nem sikerült kivédenem, de ez már egy másik mese.

Ajándékba kapott akvarelljét, amit a kajászói temetőről festett, mai napig féltett kincsként őrzöm kicsiny gyűjteményemben. Tanulmányaim elvégzése után is fogadott, amikor már Szabadkán dolgoztam rajztanárként. A viszony végig jó maradt. Elmondhatom, hogy mindig volt rám ideje. Figyelmes ember volt. Azt gondolom, a hallgatók többségének sikerült jó viszonyt teremtenie vele. Emberközeli volt, pl. velünk együtt étkezett a főiskolai menzán az alagsorban. Tudtuk, hogy kézzel is fest, mert kiütéses (ekcémás) kézfejét gyakran fáslikba bugyolálta.A tervezett írást, interjút nem sikerült megvalósítanom. 1980-as, Műcsarnok béli gyűjteményes tárlata után faggattam munkásságáról. Éppen farostlemezeket szögelt műterme padlózatán, amikor bekopogtattam hozzá. Kérdezgettem, de szemmel láthatóan fárasztották kérdéseim. Egy idő után megállapodtunk, hogy az egészet későbbre halasztjuk. Mint mondta, ramaty állapotban volt ekkor. Megértettem, hiszen ez közvetlenül a kiállítás megnyitó utáni héten történt. Egy művészember megmérettetésként éli meg kiállításait.Álljon itt akkori kis jegyzetem: Kokas Ignác 1952-ben végzett Kmetty János és Bernáth Aurél tanítványaként. 1968-ban munkái a velencei Biennálén szerepeltek. Gyűjteményes tárlata 1969-ben volt a Műcsarnokban. 1972-ben akvarell bemutatót tartott a József Attila Művelődési házban. Kisebb kiállításai voltak még Keszthelyen, Szegeden, Salgótarjánban. 1964-ben Egry díjat kap, 1965-ben a Szegedi Nyári Tárlat díját nyeri el, 1966-ban Munkácsy díjjal tüntették ki. 1968-ban az Egri Akvarell Biennále nagydíját kapja. 1971-ben érdemes művész. 1978-ban pedig a kiváló művész elismerést érdemli ki."Érzelmi karakterű, meditatív művészete bonyolult, sokágú gyökerekkel rendelkezik.Szemléletének, stiláris rokonságának eredetét a szürrealizmustól a romantikáig, másfelől a konstruktivista tér és formaalakítás tendenciájában kell keresnünk. Ezeknek az ellentétes pólusoknak a feszültségében fogalmazza mondanivalóját, amely a természet, a lét elmúlása kérdéseit feszegeti."
Göteborg, 2009-12-09