KINA I:

KHAKI KÍNA

Csikós Tibor kínai útinaplója (2007)

Első nap (2007.06.08.)

Kedves barátaim!
Utazásom csütörtök délben kezdődött a göteborgi repülőtéren, ahol a biztonsági ellenőrzés során egy egész liter narancslét megitattak velem, amit a feleségem rakott a táskámba, gondoskodóan. Voltam én katona, nem lehet felvinni, megértettem. A szabály, az szabály. Egy ültömben megittam, amitől mar váróteremben kissé trópusi beteg lettem. Na, jól kezdődik, gondoltam. A KLM gépen az ablak mellett kaptam helyet, amit nagyon élveztem. Igazán szeretek fényképezni az ablakon kifelé: a szféra színeit, a felhőket, a lenti tájat, térképet. A vizeken annyira szépen csillogott a fény, ahogy a gép haladt, metálosan kivilágítottak a víztükrök, majd elhaltak. Mintha aranyfestéket használt volna a Teremtő. Kicsit viccesnek találom a hasonlatot, de hát ilyen butaságok megfordulnak néha az utazó fejében. Furcsa volt, hogy a svéd partokat nem a megszokott irányban hagyja el a repülő, más volt a part csipkézete és a tengeren úszó hajók is a szokásostól nagyobbak, talán hosszabbak voltak. Szigeteket láttam néhány házzal, azután újra más csipkézetű part, benyúló félszigetek fölé értünk. Kicsit lankadt a figyelmem, majd újra szemügyre vettem a tájat. A holland szárazföld teljesen más képet fest, mint a svéd. Nincsenek tavak és a gránit is hiányzik. Kontinens hangulata van. Sík vidék és a termőföld felparcellázása ámulatba ejtett. Micsoda kitartó szorgalom! Nadrágszíjparcellák között csatornák az öntözésre, egész nagy területen. A földeken diagonálisan lehet átmenni, kis hidakon. A fővároshoz közeledve feltűnt a sok üvegház, a csúcsos régi házak, és újra csatornák. Azt képzeltem, az üvegházakban látom a tulipánokat, a sok szép virágot lakóhelyünk virágüzletéből.Az amszterdami reptéren rendelkezésre álló másfél órát nézelődéssel töltöttem el. Rengeteg luxuscikk, technika, márkás ruhák, jobbak, mint Svédországban. Elképesztő fatulipánok, tojásformából minimálisan kifaragva, ecsettel rikító színekre festve. Először gondoltam veszek néhányat ajándékba, vagy csak úgy magamnak. A nagyobbaktól egyre kisebb méretek felé haladtam a boltban, már fából faragott levele sem volt a tojásformának, csak pálcikán a főmotívum, nagyon színesre kifestve. Groteszk kis csokor. Még kisebbet néztem, ez már porcelánklumpába volt illesztve. Kis kék díszeket festettek a facipőkre. Giccses Hollandia-szimbólum. Kínában biztosan örülnének neki, gondoltam, szóró-ajándéknak jó lenne, azután mégis felébredt bennem a rajztanár. Csak nem fogok giccsel élni magam is?Egy kávé után továbbhaladtam, ezúttal probléma nélkül, át a biztonsági kapun. Meglepetésemre itt is újabb boltok következtek, színvonalas termékeket kínálva. Nem vettem kínai útikönyvet, bár az angol kiadású sokkal praktikusabbnak, egyszerűbbnek tűnt egyszínű lapjaival, és ami fontosabb, súlyra könnyebbnek, mint a Magyarországon vásárolt méregdrága útikönyvem, amit az oldaltáskámban cipelek. A mandarin-angol társalgási szótár is tetszett, de ezt is a polcon hagytam. Inkább elsétáltam a beszállókapuhoz, és megláttam kb. száz, gépre várakozó kínai embert. Te jóisten! Itt mindenki engem fog nézni, gondoltam, de mint később kiderült, ez korántsem volt így. Egészen sok idő volt még indulásig, így hát helyet foglaltam valahol a csoport szélén.Kísérletet tettem a mobiltelefonom beüzemeltetésére, de árnyékolt területen lehettem, készülékem nem talált hálózatot. Hamarosan feltűnt egy alacsonyabb hölgy, akinek Mobil connection vagy valami hasonló feliratú válltáskája volt. Odalépett hozzám, gondoltam tudta, hogy rajtam kell segíteni. Udvariasan megkérdezte angolul, feltehet-e néhány kérdést nekem, ő a repülőtér alkalmazottja. Igen válaszomra máris előhúzta kis elektromos noteszát, és szorgalmasan jegyzetelni kezdett. Hogy vagyok megelégedve a repülőtér szolgáltatásaival, könnyű volt-e idetalálnom, honnan indultam (pontosan feljegyezte a postai irányítószámot és országot), tagja vagyok-e valamelyik elit klubnak, be vagyok-e jelentkezve a repülőtér honlapjára, milyen gyakran utazom repülővel évente, stb. Kérdésemre viszont, hogy hogyan is kellene használnom készülékemet, nem tudott válaszolni, sajnos. Nehezen telt az idő, és a szomszédos helyeket elfoglaló kínai pár is abbahagyta már tevékenységét, gondolom a videó nézést, kis hordozható lap-top készüléken, úgyhogy megkérdeztem, szintén angolul, hogy milyen az időjárás Pekingben? Kérdeztem: nagyon hideg van? Fázósan összehúztam magam. Nem, mosolyodott el kínai beszélgetőtársam. Ez sok, ami rajtad van, magyarázta. Igen, de rajtad még több van, mint rajtam, mutattam dzsekijére és a rendesen felöltözött utazótársakra sandítottam. Mondta, hogy ruhát fog váltani. Ezzel is telt az idő, és lassan érkezni kezdtek a holland légitársaság alkalmazottjai, igen elegáns kék kosztümökben, csillogó szőke hajjal, majd a biztonsági szolgálat emberei (fehér ing sötét nadrág uniformisban). Majd elkezdték körülkeríteni ülőhelyemet, és egy kis pultot is odatoltak újra csak biztonsági emberek. Megszólalt a hangosbemondó, az emberek sorakozni kezdetek. Többen is felkeltek mellőlem, így én is megkerültem gyorsan a pultot és a sorakozó utasok mögé álltam. Ekkor lettem figyelmes, hogy eddig egy olyan helyen ültem, amit különböző Elit plusz, stb. tagoknak tartank fenn. Az ember holtáig tanul.Átestünk a vizsgálaton, ezúttal simán, és már is egy újabb zárt térben találtam magam, összezsúfolódva sok várakozó emberrel. Itt már működött a mobil, küldtem haza egy rövid üzenetet, ugyanis feltűnt a kint lévő KLM "Asia" feliratú gépek mérete. Óriás Boeing-ok voltak, mint később megtudtam 428 utas részére. Ezt mindenképpen tudatnom kellett az otthoniakkal. Megindult a sor, először a "Business class" utasainak nyitottak utat. Gyerekek nem tudom volta-e ott, azt hiszem ők későbbre maradtak.Végre felengedtek a gépre és boldogan foglaltam el ülőhelyem, kissé a gép szárnya mögött a baloldalon, közvetlenül az ablaknál.A beosztott légikisasszony egy kissé nagyorrú, de ettől függetlenül sármos és elegáns holland nő volt. Válltáskámat a fényképezőgéppel gondosan a lábam mellé helyeztem. Kínai útikönyvem is benne volt. Fiatal pár készült leülni mellém. Talán csak nem valami szögletes, nagydarab férfiember ül mellém, gondoltam tapasztalt utazóként, és figyeltem a kis, filigrán kínai lányt. Csalódnom kellett. A szőke fiatalember igen vállasnak bizonyult, ahogy bevetette magát a középső székbe. Partnere került a szélső ülésre. A gépen ugyanis 3 sor ülőhely van kialakítva baloldalon, négy középen és újra három jobb oldalon.A másik oldalon kínai légikisasszonyok dolgoztak, míg az enyémen hollandok. Igen jó megoldás a vegyes személyzet, megkönnyíti a kommunikációt, gondoltam magamban. Közben a gép méltóságteljes 30 kilométeres sebességgel gördült a kifutópálya felé, úgy tűnt kilométereken át. Mindenesetre a reptéri pavilonoktól kissé távolabb esik a felszállópálya Amszterdamban.A szépen öntözött holland földek látványából már nem sok maradt. Figyelmemet a TV készülék nagyságú kijelző kötötte le. A sebesség fokozatosan növekedni kezdett, és felszálltunk. Kínai jelekkel és angolul jelentek meg az adatok. Először még játszottam a gondolattal, hogy az autómban ülve az autópályán gyorsítok, de a repülőgép kapacitása gyorsan irreálissá tette ezt az elképzelést. Ahogy magasabbra jutottunk, már kb. 700 km óránkénti sebességgel repültünk, majd kb. 900 km/óra sebességnél megállapodtunk, amikor már a biztonsági öveket is kikapcsolhattuk. Az utazás előrelátható ideje kb. 8 és fél óra, a hossza kb. 12 000 km, a helyi idő Pekingben jelenleg 6 órával több, érkezésünkkor kb. 8 óra 45 perc.A legérdekesebb persze az útvonal. Svédországban még azt is mondták nekem, hogy biztos az északi sark fölött húzunk majd el. Nahát nem, hanem a gép kb. Finnország felé veszi az útját, (pontosabban Koppenhága felett repültünk el) majd éles kanyart tesz jobbra valahol a balti államok magasságában, és Oroszország déli határsávja felett, Szibéria szélén halad. Mongólia felett átrepülve közelítjük meg a kínai főváros repterét. Izgalmasnak ígérkezett. A légitársaság katalógusa, színes magazinja is tartalmazott egy világtérképet, benne bejelölve a KLM repülőjáratai a világ különböző tájai felé színes vonalakkal. Kinéztem az alkonyodó égboltra. A felhők hihetetlen látványát egy, a messzi távolban, az ellenkező irányba elhúzó "szuperszonikus" gép a végletekig fokozta. Eszembe jutott egy barátom véleménye, aki szerint a globális felmelegedést a rengeteg repülőjárat is okozza. Nem vagyok a kérdés szakértője, de lehet benne valami. Talán túl gyors a technikai civilizáció fejlődése ahhoz, hogy az összes negatív hatását felmérjék és észleljék. A csendet először a finn-kínai pár törte meg. A fiatalember megkérdezte angolul, először repülök-e Kínába. Beszédbe enyeledtünk és kiderült Londonban elő finn egyetemistához van szerencsém, barátnője szüleihez utaznak néhány hétre látogatóba. Mint később kiderült, a lány egy észak-angliai kisvárosban élt különben. Örültünk, hogy mindkettőnknek egyformán izgalmas ez az első út és a továbbiakban jól elcsevegtünk. Közben a légikisasszony szorgalmasan kínálgatta utasait üdítővel, vízzel, kávéval. Kissé szomjas voltam az otthonról hozott szendvics után, ezért vizet kértem. A fiatalember sörözött mellettem, így a második körnél már én is nekibátorodtam egy, ha jól emlékszem kínai sörös doboznak ( amihez azért adtak poharat is). A fáradhatatlan légikisasszony pálcikáról forró és nedves kéztörlőpapírokat osztogatott. Először azt hittem, hogy összeégetem az ujjaimat, olyan meleg volt, de gyorsan kihűlt kéztörölgetés közben. A stewardess mindenkit megkérdezett kínai vagy európai kaját enne-e inkább? Mivel az európai menü halat tartalmazott, nem esett nehezemre a választás. Finoman, ízlésesen összeállított fogás volt. Kínai mesterszakácsok készítették a papírcsomagolás felirata szerint. Elegendő, de nem túl sok, hogy ne terhelje meg az utasok gyomrát. Jó hangulatban utaztunk tovább. A nap közben lenyugodni készült, a felhők sötétlilák lettek, az ég alja narancssárga. Még készítettem néhány felvételt és megpróbáltam aludni, mint az útitársaim többsége. A monitoron természetesen amerikai filmmel fárasztottak bennünket, ki is dőlt sok utas a közelemben. Számomra nem volt olyan kényelmes a hátradöntött ülés, mert csak egy- két órát sikerült pihenni. Talán jó is, mert keletről közben újra felkelt a nap, és aranyos sugarakkal megvilágította a felhőket. Először csak a széleket, majd reflektorszerű csíkok is megjelentek a felhők között. Leírhatatlan látványban volt részem. Annyira csodálatos volt az aranysárga napfény, hogy azt képzeltem a szférák zenéjét hallom mindeközben. Próbáltam szavakat keresni mindahhoz, amit látok, de nem igazán találtam. Mozdulatlanul szemlélődtem, mivel belenyugodtam: lefényképezni úgyse lehet az élményt, ami úgy is fontosabb, mint maga a kép.A légi utaskísérők kávéval kínáltak, és ez kizökkentett meghatódottságomból. A finn-kínai páros is felélénkült, úgyhogy úgy döntöttünk ideje kinyújtani elgémberedett lábainkat. Csokoládé, gyümölcslé állt rendelkezésünkre a gép hátsó pultjánál.Kellemesen elbeszélgettünk, dolgunkat elvégeztük és újra helyet foglaltunk. Most élvezhettem a szibériai tajgát felülről, mintegy 10. 000 m magasból. Hihetetlen kacskaringós folyót sikerült lencsevégre kapnom. Társaim eközben élvezhették háborús "Dzsoni" újabb hőstetteit videón, úgyhogy szóltam is az egyik poharakat összegyűjtő stewardessnek, hogy némi újabb információra lenne szükségünk, az útvonalat illetően. Nagyon kedvesen válaszolt, hogy a filmet nem tudják félbeszakítani, de szólhat odabenn az érdekemben. Hamarosan, a film befejeztével valóban meg is jelentek az új információk: Omszkot elhagyva közeledtünk Novoszibirszk, Irkutszk felé. Eszembe jutott a több mint 80 éves, még mindig aktív budapesti gondnok, Pista bácsi, akivel éveken keresztül együtt dolgoztam a Ferenzy képzőművészeti szakkörben, a Lánchíd közelében. Ő mesélte, hogy valahol itt, Szibériában volt hadifogly, és cipészmesterségbeli ügyességének köszönhetően szabadulhatott az elsők között. Jó sokáig eltarthatott az út hazafelé, gondoltam kissé nagyképűen igen kényelmes utazásomnak örvendve. Újabb film következett, én pedig figyeltem a tájat. Élveztem a fémesen csillogó kicsi víztükröket, és mindazt, amit még a magasból ki tudtam venni. Egyszer csak rájöttem, a mongol hegyek fölé értünk. Éppen olyan barna színű fény-árnyékos táj volt, mint ami a mongol festők képein megszokott a legelésző birkanyájakkal, csak mindez felülnézetből. Ez is lélegzetelállítóan szép vidék volt, lehetett élvezni egységét, a domborzat összekapcsolódását. Hegy, amerre a szem ellát. Kerestem a házakat. Nagyon ritkán lehetet látni ilyet. 5-7 ház egy dombtetőn, már komoly településnek számíthat arrafelé. Nemsokára megváltozott a táj. A színe ugyanolyan középsötétbarna volt, de eltűntek a hegyek. Helyette inkább homok, hosszú egyenes utakkal. Sikerült is lefotózni egy vízszintes és egy végtelenül hosszúnak tűnő függőleges vasútvonal találkozását. Kis vízfelületek is csillogtak szétszórtan a homokban. Amolyan szürkés, zöldes barna színe volt a homoknak.A film befejeződésekor megtudtam, hogy a Góbi sivatag felett repültünk el. Hegyek fölé érkeztünk újra, immár kínai légtérben, a kijelző szerint. A barna szín említett változata megmaradt, talán kicsit zöldebb árnyalatokkal. Khaki gondoltam. Ennek az írásnak az lehetne a címe: Khaki Kína. Khaki Kína - morfondíroztam magamban. Valóban ez az uralkodó szín a hosszú ázsiai szakaszon. Oscar Kokoschka festőművész önéletrajzából tudom, hogy az első világháborúban az osztrák - magyar lovasság még nagyon színes (piros - kék stb.) egyenruhában harcolt a már terepszínű egyenruhába bújt oroszok ellen. Ők ugyanis már előzetes tapasztalatokat szereztek a keleti hadszíntéren, (valószínűleg a kínaiak ellen hadakozva). Még egy kínai találmány, amely elterjedt Európában: az álcázás alkalmazása a hadviselésben...Immár kínai hegyek felett repültünk, felismertem jellegzetes formájukat. Látványuk szintén lenyűgözött. Felénk ritkán fordul elő, hogy a hegyek párába burkolóddzanak, s csak a hegyük emelkedjen ki. Itt pedig amerre a szem ellát, hegyek végtelen tengere.Nyugat felől kerültünk Peking alá a monitoron megjelenő rajz szerint. Övünket bekapcsoltuk, felhőbe ereszkedtünk és simán földet értünk. Szárnya kiterjeszthető lemezeivel erőteljesen fékezett a Boeing 727-es. Rögtön feltűnt, hogy a kínai főváros repülőtere milyen nagy kiterjedésű és, hogy nagyon egyenletesen elsimított az aszfalt, (szemben a nagyon szemcsés svéd aszfalttal). Ha jól emlékszem, rögtön a terminálba szálltunk át a leparkolt repülőgépből, nem kellett buszozni.Majd mozgólépcsőn fel és egy hosszú folyosón haladtunk, ahol gördülőszőnyeg vitt bennünket tovább. Utunkat nyugatiasan kivilágított hirdetések díszítették, majd a kijárat felé máris árulták a 280 yuan-t érő kínai SIM kártyát. Egy lefelé vezető mozgólépcső fölé monumentális gobelint helyeztek. A lépcsőn leérve máris egy tucat útlevél ellenőrző pultnál találtuk magunkat. Az első 7-8 stand belföldi utasok részére. Finn utastársammal sorba álltunka külföldiek számára fenntartott kilépőpultoknál. Két külön sorba álltunk, és itt utunk el is vált. Kínai barátnője nagyon hamar túlesett a vizsgálaton és a pult mögül integetett.Ahogy sorba értem, a határőr golyóstollával, egy erőteljes mozdulattal áthúzta belépővízumomat, pecsételt természetesen, először is az útlevelem ellenőrizte, majd angolul üdvözölt. "Hello" - mondta természetes mosollyal az arcán. Barátságos gesztusa után máris mehettem bőröndöt halászni. Ellenőriztem a járatszámot a futószalagnál. Csomagjaimat hamarosan tolókocsira pakolhattam, majd a Shutle busz útjelző tábláit követve kijutottam a repülőtér épületéből. Ekkor már tíz óra körül járt az idő, hiszen meglehetős késéssel landoltunk. A buszmegállóban gyorsan jegyet váltottam, majd erőteljes "Xidan?"(bevásárlóközpont a centrumban) kérdésemre az egyenruhás buszjegy árusok rámutattak a kissé távolabb várakozó autóbuszok egyikére. Bőröndömet az alsó csomagtartóban elhelyezve felszálltam az utastérbe. A kínai buszokban működő digitális képernyőkről állandóan hirdetés és zeneözön bombázza az utasokat.Itt már csaknem mindenki kínai volt, kivéve egy vegyes házaspárt, akik az első ülésen foglaltak helyet. Tíz percvárakozás alatt ez a reptéri autóbusz megtelt. Elindultunk a ködös-párás pekingi városközpont felé. Modern autópályákat, nyugati autók tömkelegét, magas épületeket láttam. Egy érdekes, ritkalombozatú nyárfaféleségre is figyelmes lettem. Utunk hosszú volt (mintegy 50 km). A városba érve egy angolul tudó utas megnyugtatott, hogy csak az utolsó állomáson kell leszállnom. A központban egyszer csak áthaladtunk a Tienanmen téren. "Mao" jegyezte meg hangosan az első ülésen ülő házaspár a kifügesztett nagy arckép láttán. Nagyon furcsa érzésem támadt. A magas lámpaoszlopok színe, elrendezése, a járdaszegély, hirtelen a budapesti városligetet juttatta eszembe. Még két városi megálló után leszállhattam. A Xidan bevásárlóközponttal nem sokat törődtem. A szembejövő taxisofőröknek megmutattam a kínai írásjegyekkel leírt Youth Hostell címét. Ezt még a finn-kínai páros nőtagja írta nekem az internetes szállásfoglaló hátoldalára a repülőgépen. Átirányítottak a széles sugárút másik oldalára. Nem örültem túlzottan csomagom újabb cipelésének. A túloldalon, az aluljáróból kiérve megálltam a többsávos avenue szélén, a forgalommal szembefordulva, hogy taxit fogjak. Vállalkozásom reménytelennek tűnt. Utcaseprő nénike érkezett kerékpáron. "Taxi?" kérdésemre a hátam mögé mutatott. Valóban, a merőleges kis utca végén megláttam a sárga csíkos taxikat. Magas, szimpatikus fiatal egyetemista fogadott a Youth Hostell recepcióján. Először egyágyas szobát kértem zuhanyzóval, majd zuhanyzó nélkül, az árkülönbséget látva. Az útikönyvem tanácsára hagyatkozva megpróbáltam alkudni az árból, de kiderült: nem minden esetben lealkudhatók az árak Kínában. Meglepetésemre kulcs helyett csippes kártyát kaptam az ajtónyitáshoz. A szobámba felérve kiderült: villanyt is csak a kártya behelyezésével lehet gyújtani. Minden előzetes elhatározásom ellenére lefeküdtem aludni és este hétig aludtam. A hallba leérve sajnos már túl késő volt az esti programokra, pl. a pekingi opera megtekintésére. Másnapra viszont lefoglalhattam egy kirándulást Badalingba, megnézni a kínai Nagy Falat, ami régi vágyam volt. A programszervező hölgy figyelmeztetett, hogy ez vásárlással egybekötött 8 órás program. A többi meghirdetett út ennél hosszabb volt, úgyhogy kifizettem az érte járó 160 yuant. Pekingi felfedezőutamat a szomszédos élelmiszerüzletben kezdtem, ami zsúfolásig tele volt kínai gyártmányú élelmiszerekkel. Vizet vásároltam, majd kék színű műanyag bocskoromban átkeltem az úttesten. A szemközti buszmegállóban általános feltűnést keltett Svédországból magammal hozott lábbelim. A kínai írásjeleket és a nagy tömeget figyelembe véve gyorsan lemondtam a busszal történő utazásról. Bementem inkább az üzletközpontba. Innen a vasútállomás felé kanyarodva elértem a pekingi metró kék vonalához. Némi segítséggel a pénztárnál jegyet vásároltam, a lejáratnál átadtam a jegykezelőnek, és két megálló után kiszálltam a Tiananmen térnél. Feljutottam a felszínre. Az első, ami itt a szemembe tűnt, az előttem szabályos szakaszban átmasírozó civil ruhás fiatalemberek csoportja volt. Ezek csak katonák lehettek, gondoltam. Ki az, aki civilben egyszerre lép? Továbbhaladva sárkányt eregető árusokat láttam. A közelben lehetett valahol a Mao mauzóleum épülete. Az emlékművek többségét katonák őrizték.Esteledett. Fényképeztem és bámészkodva haladtam előre. Angolul megszólított egy szabályos arcú fiatalember. Bemutatkozott. Ő egyetemista, aki az idegen nyelvtudását gyakorolja ezen a helyen. Honnan való vagyok? Kérdezte. Mivel ezekről az egyetemi hallgatókról már olvastam előzetesen, megköszöntem érdeklődését és otthagytam. A nyílt térre kiérve egyre csak a világhírű helyet burkoló köveket néztem. Igen, valamikor '89-ben ezeket a köveket borította az egyetemisták kiontott vére. Sok év elmúlt már a vérbetiport megmozdulás óta. Meglehetősen sok víz és papírsárkány árus kínálatának visszautasítása után elértem a tér szélét, valahol a nemzeti zászló közelében. Szembeálltam a Mao képes emelvénnyel (Tiananmen kapubástyával), itt készítettem néhány felvételt mobiltelefonommal, majd jobbra lementem a forgalmas aluljáróba. Ahogy felértem, megpróbáltam alaposan szemügyre venni ezt az ismert Ming kori épületet, hirtelen egy előttem lévő kapura lettem figyelmes. Ahogy ott álltam, hozzám lépett egy fiatalember. Rövid angol nyelvű szóváltás után betessékelt a kapu alatt található galériába. "Giccsek tömkelege az idelátogató turisták számára." Gondoltam a falon függő tigrisábrázolás megfestett szőrszálat figyelve. Vendéglátóm saját festményeit kezdte mutogatni. Négy évszak képei, hagyományos kínai stílusban, rizspapírra festve, színesen. A tekercsképek selyembrokáttal voltak körülragasztva.Ezután tízszer lakkozott falemezeit mutatta kínai írásjegyekkel. Közben beszélt a hagyományos kínai stílusokról. Nekem az erőteljesebb ecsetvonású, tónusos tusrajzok tetszettek. Az egyik kisteremben egy szépkötésű rajzmappát is megmutatott különböző alkotóktól. Ezek közül egy tónusokban gazdag tájképet választottam ki, de nem vettem meg, ezzel láthatólag némi csalódást okozva. Tetszett, de úgy éreztem, még nagyon az utam elején vagyok. Hiába mondta, hogy egy professzor alkotása. Egyébként az ő apja ismert kínai kalligráfus volt, és munkaasztalához hívott, hogy leírja nevemet kínai karakterekkel. Ezen az asztalon állványon egy vaskosabb kínai ecset függött, egy porcelántányérban pedig fekete tus volt. A rizspapírra először a boldogságot kívánó jelet festette fel nagyban, vastagon, majd jóval kisebb léptékben jó egészséget vagy szerencsejelet pingált, szótagolva mellé pedig a nevem fonetikus átírását. Ti - bor, a két jel hagyományosan, függőlegesen elhelyezve a felület jobb oldalán. Végül az egészet lepecsételte szögletes márványpecsételőjével. Mivel mondtam, hogy magam is festő volnék, felkért, hogy mutassam be a stílusomat a következő papírlapon. Erre nagy röstelkedve festettem néhány suta kört, kis gesztushatásokkal. Semmilyen térhatást nem tudtam elérni, ugyanis hiába mártottam az ecsetét vízbe, annyira tele volt tussal, hogy így is fekete vonást adott. Nem hiszem, hogy ezt a munkát megőrizte volna, én viszont összetekercselve újságpapírba csomagoltam a rajzát. Beszélgetve hagytuk el a képtárat, majd a téren is megálltunk beszélgetni. Kifizettem neki 50 yuant és megkaptam a névjegyét. Neve egyszerűen Bil, és foglalkozása idegenvezető - tolmács. Hirtelen lecsapott ránk egy idős vízárus néni, jutányos áron kínálva két félliteres flaskáját. Mivel a kínai nyelv nem igazán az erősségem, válaszul előhúztam válltáskámból a saját vizesüvegemet. Erre azt dühösen félrecsapta. Mellettünk két férfiember olyan lassan, magabiztosan és annyira kollégám arcát vizslatva haladt el, hogy óhatatlanul az volt az érzésem, turistákra vigyázó civil ruhás rendőrökről van szó. A kalligráfus megőrizte nyugalmát, úgy tett mintha nem venné észre a neki szóló nyilvánvaló jelzést. Ne vigye túlzásba a barátkozást. Ezt megnyugtató és furcsán idegen érzés is volt egyben.Újra átkeltünk az aluljárón és beszélgetve elindultunk a Kínai Nemzeti Múzeum oldalán.Innen Bil még visszaszaladt a galériába, elfelejtett holmija után. Miután megvártam, ajánlkozott, hogy előadja nekem tai-chi tudását. Egy parkos rész kis terén leültem egy padra. Néhány tagropogtató bemelegítő gyakorlat után be is mutatott kistermetű barátom egy szabályos gyakorlatsort. Az egyedüli, meglehetősen fáradt közönsége én voltam. Terveimről kérdezősködött, és amikor mondtam, hogy 3 hónapra Kunmingba készülök, lelkesen ajánlotta Tibetet és a Sárga folyón való hajózást is. Zsebéből előhúzott egy nagyobb méretű piros posztóra erősített idegenvezető jelvényt, és mondta, hogy ő ezzel a jelvénnyel egész Kínában ingyen utazhat. Gondoljam meg, hogy ha elkísérne utamra, akkor rengeteg pénzt megspórolhatnék a belépőkön, és azon, hogy ő beszéli a mandarin nyelvet. Majd holnap este felkeresem, és akkor megbeszéljük, válaszoltam. Kerékpárján hazaindult, én pedig a metróhoz. Még egyszer megpróbált sörözésre hívni, és kérdezte pekingi kacsát ettem-e már?Még nem, de ma este túl fáradt vagyok. Válaszoltam. Utunk itt elvált, és sajnos később sem találkoztam vele már. A metróból a pekingi pályaudvarnál szálltam ki. Rájöttem, elhamarkodottan utasítottam el kedves invitálását, hiszen itt csak egy nyugati típusú gyorséttermet találtam nyitva, ami megfelelt ugyan, de nem nyújtott nagy élményt sem. Azt megfigyeltem, hogy viszonylag sokan ültek az asztaloknál fogyasztás nélkül, társaságokban, ami azt jelentette, hogy viszonylag népszerűek az ilyen csirkefalatozó, dizájnos helyek. Az is megdöbbentett, hogy a pályaudvar előtti tér zsúfolásig megtelt, kinn, a szabad ég alatt alvó emberekkel. Annak ellenére, hogy hazatérőben voltam, szállásom bejáratánál úgy letámadtak a riksások, mintha én lettem volna az egyedüli lehetőségük pénzkeresetre azon az éjszakán.
Második nap (07. 06. 09.)
Rosszul aludtam, egész éjszaka jöttek, mentek a folyosón. Vártam, hogy a kínai nagy falhoz menjek, a badalingi túrára. Reggel 8-kor elhagytuk a szállodát. Bemutatkoztak útitársaim: Anna és Mark Ausztráliából. A mikrobuszban helyet foglalva kiderült, csak 3-an leszünk utasok. Utaskísérőink szintén hármast alkottak. Idegenvezetőnk egy angolul sokat és folyékonyan beszélő, egyetemista korú fiatalember volt. Mellette helyezkedett el hölgyasszisztense, és a volán mögött szintén egy nő ült.Ahogy úti célunk felé indultunk, a fiatalember elmesélte, hogy a pekingi az autók rendszámtábláján, balról az első ismeretlen jel a kínai főváros jele. Utána latin betűkkel A, vagy B következik, és így tovább, majd arab számok. Az A betű a kormányzati szervek gépkocsiijait illeti meg, B-vel a taxikat látják el, és az E és F jár a személygépkocsiknak. Az autóút jobb és baloldalát elválasztó fémrácsok színe pedig a tájékozódást segíti. Ha a rács fehérre van festve, akkor az út észak - déli irányban fekszik. Amennyiben más szín, pl. zöld jelenik meg a rácsokon, akkor kelet - nyugati irányba mutat az utca. Az egyik óvárosi rész mellett elhaladva idegenvezetőnk megjegyezte: régen ilyen hutongokban (sikátorokban), ma pedig modern lakótornyokban laknak. Az első megállónk egy jade-kő gyár volt. Érkezéskor már a parkolóban kis fehér belépőcédulákat kaptunk. Idegenvezetőnk meggyőzött bennünket, legjobb, ha azt mondjuk Amerikából jöttünk. Nem igazán értettük, de beleegyeztünk.A gyárban egy lelkes fiatal hölgy üdvözölt bennünket jó angol tudással. Bemutatta avitrinben sorakozó különböző nemeskő fajtákat, és beszélt tulajdonságaikról, színükről. Kérdésére az ausztrál házaspár yankie-nek mondta magát, magam is úgy válaszoltam, hogy éppen csak mesterségem címerét nem kezdtem el mutogatni utána. A jókora elárusító csarnokba tereltek bennünket többedmagunkkal. Ide belépve azt hittem a szívem is megfájdula rengeteg nemes anyagba faragott giccsszobor miatt. Micsoda tékozlás! A kör alakú karkötők viszont nagyon tetszettek a pultoknál. Színük a világoszöldtől a sötétszürkéig terjed, és amint megtudtuk, a sötétebb színűek a régebbiek és értékesebbek. Ezen kívül még csengésük is számít. A régebbi darabok igen drágák, több ezer yuant is elérhetnek. Az egyik osztályon nagy nehezen sikerült választanom egy több darabból összeállított egyszínű karkötőt szívem hölgyének. Az idegenvezető természetesen többször is odalépett, hogy az árut dicsérje.Kilépéskor kisebb gondom támadt az elvesztett belépőcédula miatt, de rugalmasan továbbengedtek, így utunkat gyorsan folytathattuk.20 percautózás után letértünk a főútról, hogy megtekintsük a beígért Ming kori császár sírokat. Nagyon sok félig kész épületet láttunk útközben, ez Romániát jutatta eszembe. Sokan dolgoztak az utak mentén. Mindig kézi erővel és brigádokba szerveződve.A megtekintett sírkert három részre tagozódik. A legelső, alsó részen elhelyezett kőépületbe mitikus állatfigura szobra került. A fiatalember megjegyezte: érintése szerencsét, gazdagságothoz. Mindhárman buzgón simogatni kezdtük az addig számunkra ismeretlen állatalakot.A második, immár nagyobb és szélesebb faépületben találjuk a császár és feleségeinek baldachinos hálófülkéit, aranyozott istenszobrok társaságában. Az épület elején hatalmas, vörös színű lakkozott faoszlopok, az ácsolt mennyezet pedig a buddhista előírásoknak megfelelően, kék, fehér és egyéb színekre kifestve. A tető narancssárga cserepei pedig a számunkra egzotikus felfelé görbülő formában végződtek. Az ívelt tetőrészen pedig szintén mitikus állatfigurák sorakoztak egymás mellett, csak a császároknak engedélyezett kilences számban.A harmadik épület bástya, egy kör alakú, téglafallal körülépített domb védelmére. Ez a domb borítja a híres sírokat.Megragadott a hely hihetetlen nyugalma. Távozóban megéreztem a sírhely és a falusi temetőink közötti hasonlóságot. Az örökzöld növények, a gondozáshoz, öntözéshez használt szerszámok látványa gyerekkorom jellegzetes martonosi temetőhangulatát hozta vissza. Következő megállónk egy kézműves gyárban volt. Az immár megszokott belépőcédula utánAz oldalfolyosón haladva egy sor kézművest láttunk, amint szorgalmasan csiszolják, festik a hihetetlenül részletgazdag rekeszzománc vázáikat. Az épületet így körbejárva egy óriási elárusító csarnokba érkeztünk. Hihetetlen árutömeg várja itt a látogatót. Nagyméretű vázák, szobrok, ékszerek stb.Itt kaptunk ebédet, egy nagyon elegáns étteremben, ahova kísérőink már nem követtek bennünket. Asztalunkra rakott négyféle ételből kedvünkre válogathattunk.Egyedül visszaindultam a folyosóra. Most egy hölgyet láttam mindenféle védőfelszerelés nélkül, csak egy hosszú vasrúddal pakolva, a tűzzománc kemence lángjaival birkózni. Kicsit már untam a látnivalókat, a kijárat felé indultam. A kávézóban képkiállítás fogadott. Kisméretű, stilizált aktok Modigliani stílusában. Jól megfestett Putyin portré szocreál stílusban. A kijáratnál most már időben előkészítettem belépőcédulámat, és gyakorlottan leadtam az ajtónállónak.Utunkat innen már gyors iramban folytattuk a Kínai nagy Fal felé. Először érzékeltem a helyi közlekedés sajátságait. A sofőrünk csak dudált és kerülgette a szűk úton minden irányból felbukkanó járműveket. A Nagy Fal aljánál minibuszunk leparkolt, kaptunk másfél órát a fal megmászására. Kissé megilletődve elindultunk felfelé. Íme az áhított műemlék. Készültek a fotók. A Fal igen meredeknek látszott, magas lépcsőfokokkal. A tűző napon hamar kimerültem. Feljutottam az első bástyáig. A másodikig valahogy még követtem az ausztrál párost. Mielőtt az árnyékba húzódtam volna, meg is kérdezték a lefelé igyekvők, hogy jól vagyok-e? Valahogy túlélem, válaszoltam. Remegő lábakkal a párkányhoz támasztottam hátamat. Erős magasságiszonyom támadt. Mark-ék csak lelógatták lábukat egészen a fal szélén ülve. Kicsit kifújtam magam a fedett bástya hűvösében." Három a magyaré!" mondtam, és megindultam lassan felfelé. Kapaszkodtam a vaskorlátba. Félelemérzetem lassan elmúlt. A harmadik bástyánál már vidáman nézelődtem. Mindenütt meg lehetett venni egy bizonylatot, hogy a falat megmásztam Badalingnél. 40 yuan volt az ára. Nem tartottam fontosnak, inkább megkértem valaki, hogy fényképezzen le. "Egy a ráadás!" gondoltam, és továbbindultam felfelé. Így érkeztem el a negyedik, ötödik, és a hatodik bástyához, ami már egészen a hegy tetején volt, kb. 6-700 m magasságban. Innen már vissza kellett indulnom, hogy leérjek a megbeszélt időre. Lefelé menet leelőzött egy kínai tizenéves pár. A fiatalember mondókájára sajnos egyáltalán nem válaszoltam. Semmit nem értettem belőle ugyanis, de semmi kedvet sem éreztem a konverzációhoz. Még néhány kép, videofelvétel következett és társaim már vártak rám a leparkolt járműben, amikor odaértem.Továbbindultunk. Következő állomásunk egy teaház volt. Kis várakozás után asztalhoz ültettek bennünket. Itt egy kifinomult külsejű, kerekarcú kishölgy lett az alőadónk. Előttünk öblítette le forró vízzel a teás üvegpoharakat. "Eldobható papírpoharat szeretnék." Jegyeztem meg félhalkan, de senki sem reagált igazán. Megtudtam, hogy van fekete, zöld és úgynevezettPuer tea is. A teázási illem szerint a hölgyek elegánsan eltartják a kezüket a pohártól, míg a feketenép a pohár alá húzza ujjait. Először orrunk előtt elhúzzuk csak a teáscsészét, a szagát élvezve, majd a szájunkba véve szabad a teát szürcsölgetni, ízlelgetni. Édesen csücsörített hozzá. Bátortalanul kísérletet tettem utánzására. A továbbiakban megtudtuk még, hogy a zöld tea a memóriazavarokat enyhíti, a puer tea pedig az artrózist csökkenti. A teavásárlás elől azonban társaimmal együtt leléptünk. Inkább kinn, a kertes udvaron nézelődtünk. Megcsodáltuk a kalitkában őrzött rigószerű madarat, amit fára fügesztettek.Még egy helyszínen megálltunk, ez selyemgyár volt. Idegenvezetőnk kérdezte, a hagyományos orvoslás érdekel-e, de igazából olyan fáradt voltam már, hogy csak pihenésre vágytam. A selyemgyártás azonban nagyon érdekes. Rendkívül intelligens kinézetű, kedveshölgy várt ránk a selyemgyár előcsarnokában. Elmagyarázta a selyemhernyó-tenyésztés ismert történetét és a selyemgyártás folyamatát. Az izgalmas rész a selyemgubó összegyűjtésével kezdődik. A gubókat mintegy másfél órán keresztül kell forró vízben főzni, ettől megpuhulnak. Ekkor a lárvát eltávolítják, kozmetikai célokra felhasználják. A gubó fonalrészét pedig kissé kilazítva egy hiperbola alakúra hajlított vékony faágra kell ráhúzni. Itt annyira kell széthúzni, hogy kb. sapka nagyságú legyen. Száradás után 4 munkás 4 ilyen gubót egymásra helyez, majd egyszerre megragadva 4 irányba egyenletesen széthúzva fokozatosan ráfeszíti egy 2x2 méteres asztalra. A bemutatót tartó munkásnőket elküldték, helyettük mi próbálkoztunk a fent leírt művelettel. Kicsit egyenetlenül széthúzva sikerült az asztallapra feltenni selyemfonal kötegünket. A továbbiakban a gyár igen jó temékeinek bemutatása következett. Különböző selyemanyagok, ágyneműk bemutatására került sor. Utólag már sajnálom, de akkor ott annyira fáradt voltam, hogy csak mímeltem az érdeklődést.A mellékhelyiséget megkeresve sikerült ebből a vásárlókörzetből kimenekülnöm.A hátralévő úton bóbiskoltam volna, ha nem ültetnek mellém két hangosan karattyoló olasz turistát, egy velünk addig párhuzamosan együtt haladó kisbuszból.
Harmadik nap (07. 06. 10.)
Reggel fél hatkor keltem, igyekeztem negyed hétre leadni a kulcsomat szállodánk recepciójánál.A bejárattal szemben van egy taxiállomás. Sietősen taxiba vágtam magam, de olyan érzésem volt, hogy a sofőr egy árva szót sem értett meg. Kínaiul válaszolt ugyan, de a párbeszéd nehézségeit felmérve, kipattantam autójából, és beültem a következő taxiba. Itt a vezető nem próbált beszélgetni, elindult velem. Mintegy tíz percig szorongtam még, mire megpillantottam a repülőtér feliratot az autópálya szélén.Reggel hétkor a pekingi repülőtér belföldi terminálja már zsúfolásig megtelt. A monitorokról leolvastam a járatszámot, és beálltam egy megfelelő sorba becsekkelni (jelentkezni az utazáshoz). Ekkor váratlanul, mintha a földből nőtt volna ki, előttem termett egy ismeretlen hölgy, hogy ő majd segít nekem. Mivel nem vagyok teljesen járatos ezen a reptéren, engedtem unszolásának, és átálltam abba a sorba, ahol ő várakozott kislányával. Mivel azonban repülőjegyemet is kezében szorongatta, magköszöntem segítségét és gyorsan visszakértem jegyemet. A bejelentkezés simán ment, a kötelező biztonsági vizsgálaton viszont fennakadtam. Ugyanis indulás előtt rajzeszközeimet áthelyeztem kézipoggyászomba. Ez azért volt hiba, mert itt általában egy éles kést, sniccert is hordok magammal. Ezt mint utazásra veszélyes eszközt elkobozták tőlem. A terminálba túl korán érkeztem. A kijelzők jól működtek, és a személyzet gyorsan adott felvilágosítást. Tetszett ez a modern, nagy forgalmat könnyedén lebonyolító hely. Mintegy 45 percet várakoztam. A beszálláshoz használt repülőtéri busz is szebb kivitelezésű, mint Budapesten.A "China Air" gépén újra az ablak mellé ültem, igaz ezúttal a szárnyhoz túlságosan közel eső részen. A gépen a kiszolgálás elsőrangú volt, kérés nélkül osztogattak plédet, párnát. Az ennivaló ízlésesen csomagolt, és végre nem szürke a kávéba való cukor zacskója, mint a Malév gépein. Minden harmadik ülésre jutott egy leereszthető kis monitor, amihez minden utas nejlonba csomagolt fülhallgatót kapott. Filmeket, hirdetéseket és információkat közvetítettek főleg kínai nyelven.Mintegy négy órás repülőút után, fél egy előtt landoltunk Kunmingban. Első látásra megállapítottam: ez a város már nem olyan szimpatikus, mint a főváros. Valahogy Hanoi és az amerikai háborús filmek jutottak eszembe a repülőteret övező épületeket szemlélve.A repülőtér kijáratánál a nevem egy papírlapra kiírva pillantottam meg. Ketten vártak, egy fiatal hölgy és egy fiú. Még távolról intettem nekik, hogy én vagyok az, és akkor megláttam a hatalmas virágcsokrot, amivel vártak. Teljesen szokatlan, érdekes, hogy egy pillanat alatt meghatódik az ember. Életem eddigi legnagyobb virágcsokra. "Welcome" mondták, és bemutatkoztunk. A hölgy neve Tina, a fiú nevét nem sikerült ott megjegyeznem. Európában elég gyengék vagyunk, a kínai nevek memorizálásában. Nekem különben is nagyon gyenge a névmemóriám. Elindultunk taxit keresni. Tina ült a sofőr mellé, a fiú hátul jobbra, én pedig a vezetőt elválasztó rács mögé. Az ablakokat teljesen letekerték, és nem is értették, miért zavar engem a szmogos huzat ott hátul. Nem erőltettem a dolgot. A városba érve egy nagy kapubejáratnál állt meg a taxi. Nagyon forgalmas út magas lakóépületekkel övezve. Próbáltam megjegyezni a kaput. Nekem az összes kínai jel ismeretlennek tűnt. Portásfülkék mellett elhaladva bejutottunk egy lakóépület udvarába. A földszinten kis boltok, a vaskapunál nagyon szép ciklámen színű virág, dús fürtökben lelógva. Az egyik hátsó lakótömb meglehetősen koszos lépcsőházában két emeletet kellett felfelé menni. Ötszobás lakosztályba vezettek. Plusz két fürdőszoba, konyha-ebédlő, mosókonyha.A nappaliból kitekintve egy uszoda kék víztükre látszott. Kaptam egy térképet a városról, csupa kínai betűkkel. Ez van, mondták. A kulcsokat megkaptam. Kísérőim a Nordica galériába készültek továbbmenni. Nagyszerű, mondtam. Kivezettek a buszmegállóhoz. Kaptam tőlük egy yuanos bankjegyet. Ugyanis a kunmingi városi buszokon pénzváltás nincs. Felszálláskor mindenki perselybe dobja ezt az összeget.Csak elöl van felszállás. Babakocsival senkit nem láttam felszállni. Az anyák kendőkkel és speciális szép kötőkkel kötik magukra kicsinyeiket.A galéria egy valamikori gyógyszergyár épületeiben kapott helyet. Éppen felújítás alatt állt, csak kőműves anyagokat, óriási felfordulást láttam odabenn. Csigalépcsőn feljutottunk az emeletre, majd onnan oldalt ki, lépcsőkön fel és a függőfolyosón végigsétálva eljutottunk az úgynevezett műterembe, ami egy gyárépület raktárára hasonlított inkább. A galériának kettő egymásbanyíló helyisége volt. Az egyikben két öreg személyi számítógép egy asztalon. Mellette ivóvizes tartály. Kínában a csapvizet nem lehet meginni. Helyette 15 literes műanyag flakonokban hordják szét az ivóvizet. Ezeket fejjel lefelé kis masinákba helyezik el. Ha az ember hátul megnyom egy kis piros gombot, nos, akkor kis idő múltán forró (tea) vizet engedhet poharába egy rózsaszínű kis csapon. Különben a kék csapon folyik ki az ivóvíz.Mielőtt magamra hagytak volna, hogy nyugodtan elektronikus leveleket írjak szeretteimnek, kimentünk az utcára helyi SIM kártyát venni a mobiltelefonomba, hogy bármikor elérhető legyek. Az egyik trafikban nem volt, de az utcasarkon lévő első árus kis standjánál kaptunk egyet 30 yuanért. Beüzemeltük és mindenki mehetett útjára. Másfél órát töltöttem a számítógép előtt, majd taxival hazamentem. Kis névjegykártyaszerű lapot kaptam, ezen rajta volt néhány fontosabb városi cím kínai írásjegyekkel és angolul is. Az ember újával csak rábök a megfelelő sorra, és a dolog működik.A taxiból kiszállva éttermeket kezdtem el keresni lakóhelyem közelében. Visszamentem a buszmegállóig, és itt bementem az első étterembe, ahol üres széket láttam. Vasárnap délután lévén a tulajdonos éppen széles baráti társaságát látta vendégül. Odajött asztalomhoz, barátságosan beszélgetni próbált, és igyekezett kiszolgálni, már amennyire azt nagyon kicsi angol nyelvtudása lehetővé tette. Én is összeszedtem minden angol és kicsi kínai nyelvtudásomat. "Csirke" "rizs" magyaráztam. "Rendben" mondta, és kisvártva megjelent egy lapostányérra szeletelt szalámi karikákkal. Előételnek ez is jó lesz, gondoltam. Kenyér nélkül enni kezdtem. Hamarosan megérkezett a "chikken" is. Nagy leveses tálban jó sok apróra összedarabolt hús csontszilánkokkal, némi salátával összefőzve. A furcsa csak a csirkehús bőre volt. Fekete és sárga színű volt. Egy kis tálkában megkaptam a rizst is. Láttam, hogy többen is figyelnek, miként reagálok. Merőkanállal kezdtem el falatozni. Erre szóltak a tulajdonosnak, és hoztak egy porcelánkanalat. Ennek a csirkének az íze sem volt ismerős, de mivel nagyon éhes voltam, nem válogattam. Felfaltam a tál kb. egyharmadát. Jóllakva a számlát kértem. Ebédemért helyi viszonylatban nagyon borsos 36 yuant fizettem, de ez a svédországi árakhoz mérten még mindig rendkívül olcsó. Elégedettségemet inkább csak az zavarta, vajon biztos, hogy csirkehúst ettem?
Negyedik nap (07. 06. 11. hétfő)
Délelőtt a hatvankettes autóbusszal a galériába igyekeztem. Valahogy nagyon hosszúnak tűnt az út. Rengeteg megálló, sok utas. Nyugtalankodtam, vajon jó buszra szálltam fel? Tegnap már jártam errefelé, de most mégis minden ismeretlennek tűnt. A vezető közelében lévő magasabb ülések egyikét foglaltam el, hogy jobban belássam az utcákat. Kissé levert lehettem, mert a félig telt buszon mellém ült egy középkorú hölgy, és faggatni kezdett. Kedvetlenül válaszoltam kérdéseire. Idegeneknek nem szeretek mindenfélét mesélni magamról. A gyárépületnél leszállva, megkérdeztem a hölgyet mi a foglalkozása? Angolt tanítottam, válaszolta. Akkor most mit szólna, ha kínaira kellene tanítani engem? Lehet róla szó, válaszolta. Elkértem telefonszámát, és megígértem, hogy felhívom.A galéria irodája az emeleten kapott helyet. Bekopogtam. Az igazgatónőt, munkatársával együtt, éppen iratok fölé hajolva találtam. Azonnal felállt. Rövid bemutatkozás után gyorsan mondta, hogy most épen nem ér rá, sok a dolga, de a héten mindenképpen kerít majd rá időt, hogy érdemben tudjon foglalkozni velem. Biztos úgyis ismerkedni akarok a várossal, addig csak nyugodtan nézelődjek.Én úgy éreztem, nem ezért jöttem, de jobbnak találtam illedelmesen elfogadni ajánlatát . Csendesen magára hagytam. A számítógépekhez megvolt a kulcsom. Gondoltam addig majd elfoglalom magam. Bejelentkezem a rendőrségen. Fel is hívtam Xiao Hu-t, vagyis Tinát, (aki a reptéren fogadott),hogy segítsen. Ezt ráadásul tanácsolták is.Ugyanis a műtermi számítógépeknél megismerkedtem egy nagyon kedves, harmonikus benyomást keltő hölggyel. Nina a neve, és ő a galéria színházi szervezője. Arcát már a galéria honlapját vizsgálva megjegyeztem (www.tcgnordica.com). Felhívta a figyelmem: A kínai rendőrök nemigen beszélnek angolul. Szükségem lesz tolmácsra. Jobb, ha segítséget kérek.A nap hátralévő részében vásároltam, ismerkedtem környezetemmel.
Ötödik nap (07. 06. 12. kedd)
Korán keltem, ahogy itt megszoktam. Még pizsamában voltam, amikor nyílt az ajtó. "Ni hao"mondta csendesen egy kistermetű hölgy. Hátát felém fordítva igyekezett az ajtót gondosan becsukni. Ebből gondoltam, hogy ő itt a személyzet, és valóban hamarosan beindította a mosógépet és vasalni kezdett. Felöltöztem, és amikor a reggelimmel végeztem, megszólalt a mobiltelefonom. Tolmácsom adalenn, az épület előtt várt. A rendőrségre igyekeztünk, és Tina jónak látta, ha taxit fogunk. Bonyolult utakon autóztunk a jellegzetesen kaotikus forgalomban nagyon zsúfolt utakon.Mindenki éppen ott halad, vagy áll, ahol éppen tud, vagy a kedve tartja. Biciklis a belső sávban, idős emberek az úttest szélén, vagy a közepén. Rengeteg kerékpár, moped, autó, teherautó. Nagy sokára megérkeztünk. A taxit természetesen én fizettem.( Amikor már bejelentkeztünk, derült csak ki, hogy a rendőrég mintegy 300 méterre található a lakástól.)A rendőrségen két kisszékre telepedtünk. Pontosan egy fejmagasságban a bennünket megfigyelő három rendőrrel. Ki van ez találva, gondoltam. Itt nincs félrefordulás, mellébeszélés. Minden gesztusodat precízen megfigyelik. Az útlevelem lefénymásolták, és az űrlap kitöltése is fennakadás nélkül ment, hála kísérőm nyelv és írástudásának. Még a kötelező két fényképtől is eltekintettek. Tina kedvesen beszélt a hatóság embereivel is.Itt is csak beszélni kell tudni, mint mindenhol, gondoltam.A galéria bejáratához érve belebotlottam az igazgatónőbe, aki kint ácsorgott az ajtó előtt néhány emberrel körülvéve. Ezek közül az egyik a férje volt, akivel váltottunk néhány udvarias szót. Majd ha lesz kedvem, akkor dolgozni fogok, mondta többek közt. Igen, dolgozni jöttem ide, hangsúlyoztam, de magamra hagytak.Ekkor már esett az eső, és a műteremben magamhoz vett esernyővel felszerelkezve segíteni próbáltam Liu Yun-nak (a fiatalembernek, aki a repülőtéren várt rám). Egy öntapadós réteggel ellátott kiállításplakátot igyekezett az előzőleg rozsdától, szennyezésektől meg nem tisztított gyárkapura kiragasztani. A művelet természetesen nem sikerülhetett. Csalódottan húzódtunk az "art-studio" biztonságába. Megmutattam kicsinyke katalógusaimat, leporellóimat eddigi önálló kiállításaimról, majd kölcsönkértem angol nyelvű könyvét a kínai kortárs művészetről. A nap végére nagyon kifáradtam, és erősen fáztam.
Hatodik nap (07. 06. 13. szerda)
A nap lakóhelyem felderítésével telt el. Voltam egy zöldségpiacon, ahol őszibarackot, rizst, süteményt, uborkát, paprikát, sonkát vásároltam. Vettem egy olcsó fém ételhordót is 20 yuanért. Láttam ugyanis, hogy az utcákon különböző helyeken sütik a burgonyát, ami régóta a kedvenc eledelem. Sajnos a yunnani konyha nagyon fűszeres, chilit raknak a sültekre. A piaci árusnál vett sült krumpli elfogyasztása után kisebb tűzokádó sárkánynak éreztem magam.A zöldségpiac csarnokának egy részét elkülönítették, itt őrzött üzletek, butikok sora található.A csarnoktól tovább sétálva viszont elképesztően sivár kültelki hangulat fogadott.Fontos felfedezés volt még a posta. Szótárral a kezemben vezetettem magam oda, ugyanis nekem nem megy, hogy a sok üzlet között valamit egyedül megtaláljak. Végre vásárolhattam képeslapokat.Nagy előrelépést jelentett a "Vicker Basket" megtalálása is. Végre egy bolt kifejezetten európai élelmiszerekkel! Rendes zsemlék vásárlása - felemelő érzés. Lekvárt vettem a margarinomhoz, ami Kínában még az eredeti, finomítás nélküli sárga színű.
Hetedik nap (07. 06. 14. csütörtök)
Délelőtt kroki festése akvarellel a lakásban. Szerencse, hogy hoztam magammal Göteborgból anyagokat. Izgatott, hogy az ajándék virágcsokrot még időben lerajzoljam, mielőtt elhervadna, és ki kell dobnom.Végre sütött a nap és beültem ebédelni a Theresa pizzeriába, a lakásom közelében. Asztalomtól kibámultam a verőfényes utcára. Egy pillangót láttam libegve az utcai bodzaszerű fa virágjaira szállni.A galériába érve először is az irodába mentem. Tinát találtam ott, aki elmondta, a galéria vezetője egy óra múlva lesz itt. Meg is találtam a jelzett időpontban. Holnap délután kettőkor, ha önnek ez jó, tette hozzá. Kicsit soknak találtam a halogatást, de nem szóltam semmit. Végtére is erre a hétre ígérte. Odaadtam mobiltelefonom számát, hogy közvetlenül is elérhető legyek.Nyolcadik nap (07. 06. 15. péntek)
Az igazgatónő hívása a pizzériában ért el. Luo Fei nem jön, és mégiscsak jobb lenne hétfőn találkozni. Ez volt az a pont, amikor végképp elfogyott a türelmem. Öt napja itt vagyok és nem tudok mit csinálni! Haza megyek a családomhoz Göteborgba, van ott nekem dolgom, mondtam!
Jó akkor csak mi ketten fogunk találkozni, mondta az igazgatónő. Két órakor találkoztunk a műteremben, megállapodtunk, hogy egy hónapig a lakásban festek papírra az eredeti tervem szerint. A második hónapra berendezik nekem a műtermet, elviszik a számítógépeket és az asztalokat, még ezen a délután kifizetik a nekem járó ösztöndíjat. Végre megtört a jég!
A számítógépek nem működtek. Találkoztam Liu Li Fen művésznővel, aki éppen a Cassel-i Dokumentára készült utazni.

Később a piacon vásároltam zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret.

Kilencedik nap (07. 06. 16. szombat)
Tíz órakor találkoztam Liu Yun-nal a Yunnan Egyetemen. Kínai nőművészek kiállítás- megnyitójára mentünk. Egy nagy egyetemi kiállítótermet töltöttek meg főleg függőlegesen lelógatott tekercsekkel. Hagyományos kínai festészet rizspapíron, selyembrokáttal bekeretezve. Tetszettek a szépen redukált, erőteljes gesztusokkal rajzolt képek. Persze nem mind, de volt néhány ilyen is. A legnagyobb méretű 70x140 cm-es, megmértem. Érdekes volt a bejárat dekorációja, kétoldalt legalább tíz-tíz virágcsokor kosárban. Megkóstoltuk a büféasztalon lévő csemegéket is, főként ízlésesen összevagdalt gyümölcsöket helyeztek ki. Itt egy számomra ismeretelen, gubacs-szerű kerek, szőrös gyümölcsöt kóstoltam meg, ami édes és egészen jó ízű. Csodálatosan szép fiatal hölgyek, hostess-ek traktáltak bennünket. Kifelé menet megcsodáltam a vendégkönyvet. Vaskos nagyméretű könyv, mellette fekete tussal telt tányér és vastag kínai ecset lógott egy állványról. Az asztal mögött természetesen két csinos, piros selyemruhába öltözött egyetemista leány felvigyázott. Majdnem kísértésbe estem, hogy szokásom szerint beírjam nevemet a megtekintett kiállítás vendégkönyvébe, de láttam, hogy kísérőmtől mindez idegen, és inkább gyorsan távoztunk. Kifelé menet megcsodáltam még az aula falát díszítő figurális domborművet, és a szökőkút, az épülethez illeszkedő széles, szögletes medencéjét.

Egyetemista tolmácsom Liu Yun, elvitt a közeli HONG JANG WEN JU nevű festőboltba, ahol kínai tust, ecseteket, rizspapirt, furcsa, szvasztika mintás műanyag palettát vásároltunk. Ezután megmutatta a Green Lake Parkot. A park egy tó közepén helyezkedik el. A parttal néhány sétány köti össze. Jellegzetes kínai épületek és zenepavilonok találhatók itt, fákkal körülvéve. Kunming turisztikai központja.

Figyelmünket egy nagyobb csoportosulás keltette fel, három világjáró észt fiatal szórakoztatta dixilend zenével az egybegyűlteket. A közönség bőségesen adakozott, később kiderült, hogy már öt éve járják a nagyvilágot kerékpárral. Segítőm ezt le is írta nekik kínai jelekkel egy nagy papírlapra, mivel kis falvakban is fellépnek, ahol senki sem beszél angolul.
Este séta, olasz étterem.

Tizedik nap (07. 06. 17. vasárnap)

Pihenőnap. Ebéd a pizzériában, leves és sonkás tekercs, 26 yuanért. Kikerestem az országneveket kínai szótáramból: Ruidián - Svédország, Xiongyali - Magyarország.
Tizenegyedik nap (07. 06. 18. hétfő)
Délelőtt találkoztam Luo Fei képzőművésszel. Ő a Nordica Galéria kurátora, kiállításszervezője. Szemüveges, kisfejű, kecskeszakállas fiatalember. Elmondta, hogy július 25-től körülbelül augusztus 8-ig lehetne kiállításom a galériában. Ezért 4 000 yuant kérnének, amibe beletartozik a terembérlet, felvigyázás, a megnyitó kínai és angol nyelvű prezentálása. Az irodában anyagköltségre előleget vettem fel. Délután az egyik művészeti boltban könyveket tanulmányoztam a hagyományos kínai festészetről.
Tizenkettedik nap (07.06.19. kedd)
A taxi a kunmingi Art Institut közelében tett ki. Luo Fei-vel találkoztam, aki egy festőművész műtermébe kalauzolt. He Libin-nek hívják, 34 éves, naxi nemzetiségű. Műterme egy fémgyár udvarában található csarnok. Nagyméretű képeire kötéllé sodort újságpapírt szögell nagy mennyiségben. Egy vastagabb préselt falemez képezi munkái alapját. Motívumai kínai kalligrafikus jelek és tájképek. Monokrom olajképeket is fest körülbelül 200x150 cm-es méretben. Ezek szürke tájképek, itt-ott egy - egy figurával gazdagítva. Pasztuózusan, erőteljes gesztusokkal fest, az Art Institutban az olajfestés tanára. Találkozásunkkor kedvesen üdvözölt és figyelmesen megnézte katalógusaimat. Kijelentettük, hogy szívesen dolgoznánk együtt, kiállítás vagy közös festés ügyében. Készítettem néhány fényképet. Megajándékozott katalógusaival, majd távoztunk. A közelben több művészeti bolt is található, ezek elérhető áron kínálnak művészeti anyagokat. Elcsodálkoztam egy-egy ilyen bolt jó felszereltségén. A felső polcokon legalább harminc antik görög szobormásolat, gipsz arcrészletek, fül-orr-szem és mértani testek sorakoztak. A bolt előtt, az utcán frissen alapozott vásznak száradtak. Sikerült egy nagyméretű rajztáblát vásárolnom. Liu Yun tolmácsolt a vásárlásnál. A 120 cm-es rajztábla pehelykönnyű volt: 80 yuanra lealkudtuk és 10 yuanért sikerült taxival a lakásomba vinni.Ebédelni a Tereza pizzériába mentem. Paradicsomleves beefsteakkel. Internet 5 yuan két órára. Esett az eső. Esernyőm a nap ellen is jónak bizonyult a későbbiekben.
Tizenharmadik nap (07. 06. 20. szerda)

Vásároltam a piacon. Jövök fel a lépcsőn, szatyrokkal teli kézzel. Nicsak, egy szúnyog, mondom az ajtó előtt. Kizárom a bejárati ajtót, berepül előttem. Az ebédlőben az asztal alatt eltűnik. Na, majd mindjárt agyoncsapom, mondom eltökélten. Ez hozza nekem a japán b agyhártya-gyulladás vírusát! Ha megkapom, agyalágyult leszek, vagy meghalok.
Elmúlt a nap, már este van, elalvás előtt olvasok az ágyban. Olvasószemüvegem keresztül látom, a szúnyg itt ólálkodik körülöttem. Megpróbálom agyoncsapni - nem megy. Nem lusta molylepke, nem olyan egyszerű elcsípni. Alacsonyan az ágy fölött repül el és elbújik. Megvan! Kiáltok fel, és kinyitom a szomszéd szoba ajtaját. Felcsapom a villanyt! Éjjeli lámpám gombját pedig gondosan elcsavarom, a fény kialszik.

Tizennegyedik nap (07. 06. 21. csütörtök)
Hajnalban arra ébredek, hogy viszketnek az ujjaim a bal kezemen. Megcsípett! Lehet, hogy a városi szúnyog mégsem hordoz vírust? Dehát itt ketrecekben tartják a csirkéket az utcán. Mi van, ha a madárinfluenza? Viszket is, nem tudok aludni.

Később, a délelőtt folyamán visszatérek szobámba megágyazni, az ágynemű között megtalálom őkelmét. Harmadszori próbálkozásra szétlapítom. Piros vére, azaz a vérem, ott díszeleg a világoszöld ágyneműn. Lefényképezem, dokumentálom az utókor számára: ez az a szörnyeteg.
Az internet szalonban este megismétlődik a tragédia: néhány újabb szúnyogcsípés ért a nyitott ajtó miatt.
Később beüzemeltem a dvd-t, egyedüli szórakozásomat. Röpködős, kardozó kínai kung-fu film és Schreck a zöld szörnyeteg, animációs film.

Tizenötödik nap (07. 06. 22. péntek)
Míg ezeket a sorokat írom, gyönyörű cimbalomszerű muzsika, szellőszerű fuvallatok hallatszanak. Szinte érezni a barackvirág illatát, hogy kissé túlozva fejezzem ki magam. Közben az utcáról és a lépcsőházból persze durvább hangok is behallatsznak. Krákogás, köpködés zaja. Az utcai zsivalygást, autótülkölést régen megszoktam már.A mai nap hatalmas felfedezése az itteni áruház volt. Áruval megrakott polcok, jól feltüntetett fix árakkal. Micsoda előrelépés ez nekem, eddig csak kis boltokban és a zöldségpiacon vásároltam, ahol a mandarin nyelv tudása kötelező lenne a boldoguláshoz. Micsoda szerencse, hogy betévedtem ide, végre egy nyugati típusú áruház. Most tudatosodott, hogy Svédországban mennyire hozzászoktunk, mindennapjaink részévé vált a szupermarketban való vásárlás. Csak az zavart, hogy egy eladó mindig szorosan a nyomomban volt.
Ma vettem először sört, ami eddig nagyon hiányzott, magányos nyári estéimen. Dali sört ittam! Nem igazán ízlett a yunnani városról elnevezett sör, túl édesnek találtam. Végre vettem tojást, aminek biztos lehettem a frissességében. Süteményt is vásároltam, de ez óriási csalódás volt. A szép egyenes karton dobozra nagy lekváros süteményt nyomtattak. Kinyitva a duplafenekű és oldalú dobozt, az alján ott lapult, cakkosra hajtogatott papíron a nyomorúságosan vékony és kicsi töltött sütemény. Ráadásul az egész szétomlik az ember szájában, valójában nincs is tésztája! Vettem még halkonzervet, sóletet. Csak felfújt nejloncsomagolású édes zsemlét árultak 8 yuanért, úgyhogy inkább átmentem a Vicker Basketbe és finom napraforgómagos kenyeret vettem 7 yuanért. Ezt is megismertem tehát!
Délután találkoztam egy kínai művésznővel, neve Lei Yan. Luo Fei-vel tettünk látogatást műtermében, ami közvetlenül a Nordica Galéria műterme mellett van. Itt megcsodálhattam falra függesztett munkáit. Olajfestményei kisméretűek, szimbolikus realista képek, szürreális elemekkel. Finoman, tisztán fogalmaz. Szoknyás nőalakot is fest, mindenféle metafizikus térben. Régi fényképekből készült montázsait kinyomtatja offszet-technikával vagy szitával. Angolul nagyon keveset tud, készült egy közös fénykép majd átmentünk a számítógépekhez és itt cd-rom-on mutatta be munkáit. Ezek PhotoShop-ban megoldott montázsok. Minden ilyen képen ábrázolja saját magát, terepszínű katonai ruhába öltözve távcsővel szemlélődve.
A közelmúlt kínai történelmének nagy eseményeit ironikusan jeleníti meg. Például a kínai kommunista párt "hosszú menetelését" mintha nőmozgalmi aktivisták vitték volna végbe. A jólismert politikai szereplők helyett, azok feleségeit ábrázolja a kép vagy pl Mao kontyot visel az egyik képen. Másik munkája egy installáció. A jellegzetes piros színű kínai végtelen csomó-dísz sorakozik 6-7 példányban, óriási méretben, középütt egy-egy fényképpel ellátva. A fényképek, ajánlott ideológiájú könyveket ábrázolnak, Teng Xiao Ping stb művei. Rengeteg katonai, politiki erekje jelenik meg munkáin nagyon ügyesen, jégbe fagyasztva. Újra fényképezi az üres töltényeket a második világháborúból, katonai rangjelzéseket és kitüntetéseket, régi fényképeket. Megtudtam, hogy katonai családból származik és maga is a hadsereg szolgálatában állt néhány évvel ezelőttig. Ez év februárjában járt Göteborgban kínai csereművészként. Többször kiemelte, mennyi segítséget kapott itt, figyelembe véve, hogy nem beszél nyelveket.
Tizenhatodik nap (07. 06. 23. szombat)
Egész nap festettem rizspapírra, annak is a szétfolyós változatára.Táplálkozni törzshelyemre, a Theresa pizzeriába mentem. Paradicsomos tojáslevest és sült csirkemellet ettem rizzsel. Beugrottam a közeli számítógépes barlangba, ahol 2 yuant költöttem ezúttal internetezésre. A Tina által beígért vendég este nem érkezett meg. Úgy látszik jobb dolga volt.

Tizenhetedik nap (07. 06. 24. vasárnap)

A gyerekek mindenütt a világon ugyanazon a módon és ugyanazzal a hangszínnel beszélnekegymással. Távolról az ember nem tudja megállapítani milyen nyelven folyik a spontán párbeszéd. Egy emelettel felettem gyerekkórus énekel, zongora kísér. Micsoda szerencse, hogy zenész lakik a házban!Sétát tettem lakóhelyem környékén. Van egy házi, rajzolt térkép a vendégkönyvben. Két tibeti típusú étterem, és a West Renmin Road felderítésére indultam gyalogszerrel. A 101-es busz megállójára is kíváncsi voltam, hiszen ez a busz direkt visz a Green Lake Parkhoz, az állatkert mellé.Kimentem tehát az utcára, az uszoda és a háztömb között, végig a kis üzletek, árusok során.Elhaladtam az iskola mellett (az első napokban rengeteg pionírkendős gyereket láttam itt az udvarban játszani) és a víztorony alatt. Egy kovácsoltvas kapun kilépve forgalmas utcára jutottam . A közeli fénymásolat-készítő üzletben érdeklődtem. Nali? Hol? Kérdeztem az ott dolgozó csinos hölgyet. Körülbelül rábökött a térképre. Az első lépés pozícióm meghatározására megtörtént. Megköszöntem és utam továbbfolytattam. Elhaladtam az olasz típusú étterem és rendőrség egymás mellett álló épületei előtt. A rendőrök pont belátnak a kocsma ablakán. Elég biztonságos helynek tűnik. Elhagytam egy szórakozóhely, a KTV bejáratát, (először azt hittem, ez itt a kunmingi televízió stúdiója) majd a rajzolt térkép szerint jobbra fordultam. A West Renmin Road-on (Nyugati Népi Út) találtam magam. Itt máromsávos autópálya haladt mindkét irányban. Benzinkút, magas épületek, autóbuszgarázs volt az út mentén. Egy buszmegállónyit előrehaladva, balra fordultam. Egy virágfüzérekkel díszített hotel előtt haladtam, majd az első utcába jobbra befordultam. Itt egy kórházat találtam az utca bal oldalán. Szép nagybetűs felirat díszítette homlokzatát: Yunnan Center For Disease, Control and Prevention. The Preservative Medical Rehabilitation Center. Megnéztem a szemben található buszmegálló feliratát is: Chun Hui Lu és a 108-as busz jár arra. Továbbhaladva egy kalapárus nénire lettem figyelmes. Az utca sarkán kínálta portékáit. Szerettem volna egy könnyű szalmakalapot, de cowboy stílusa miatt nem vettem meg. Átkeltem a pálmafás úton (a 62-es busz vonala haladt itt, a legyezős pálmaágakat súrolva), itt az utcasarkon, egy óriási, felvirágozott, fekete, esküvői autó parkolt elhagyatva. Mellette kb. 6 méteres Ta Ce Pao, újságragasz-tábla állt, majd újságosbódé. Az út itt bűzös csatornán átívelő hídon vezetett tovább, és máris megváltozott a város képe. Azaz minden hasonlított, csak a házak ablaki voltak rozsdás-piszkosak. Minden lepusztult, igazi szocialista realizmus.Itt már feltűnést keltettem, mint turista. Az emberek kinn az utcán, csoportokba verődve, alkalmi árusok rozsdás szerszámokkal a földre telepedve, koppaszott kacsák óriási tömege dróttal állványra függesztve. Ezeket utcai kemencében sütötték ki, kicsit odébb már árulva is az elkészülteket. A mindenfelé megtalálható legyekből, sem itt, sem a felvágott húsoktól rogyadozó sarki asztaloknál nem csináltak semmilyen problémát. Legfeljebb a piros pamaccsal ellátott légyrisztókat igyekeztek géppel hajtani. A húsok felett drótra akasztva forgott egy piros pamacs, esetleg kézzel hajtották a legyeket. Fényképeztem ezt a hamisítatlan kínai társadalmat. Volt fiatal, aki felfigyelt rám. Ezeknek igyekeztem barátságosan integetni.Visszafordultam a szennyezett csatorna felé, ami a főút felé, nagyon ügyesen, falakkal volt eltakarva. A járókelő legfeljebb csak a szagot érzékelhette. Elindultam a pálmafás úton. A járdaszegélyen koldusok tanyáztak, kicsit távolabb pedig üzletek, éttermek sora húzódott.A jobb éttermek bejáratánál általában két nagyon csinosan felöltözött, fiatal hölgy invitálja a belépni készülőket. Lefényképeztem egy önműködőnek hitt benzinkutat. Később fedeztem csak fel a kútkezelőt, aki éppen vevőkkel volt elfoglalva, úgy, hogy nem is látszott. Igen, ez nem Svédország, itt van elég ember mindenre.Jobbra, egy nyüzsgő piacutcára lettem figyelmes. Vonzott a színes forgatag. Árusok, kis boltok tömkelege. Mindenki az utcán tüzel, főz, kis kemencékben. Rengeteg riksa, mopedos, kerékpáros ember, hangosan beszélget, éli életét. Étkezőhelyek sokasága. Itt igazán nem lehet éhen halni, vagyis helyesebben, ezek az emberek igazán fontosnak tartják a társas étkezést. Az utca nagyon hosszúnak bizonyult, úgyhogy befordultam egy sikátorba, ami tájékozódási érzékem szerint az otthonom irányába vezetett. Általában sikerül eltalálnom a helyes irányt. Valóban, a 62-es busz megállójánál jutottam ki a "széles" útra, ahonnan már ismertem a járást hazfelé. Ebédemet a szokásos helyen fogyasztottam. Nagyon apróra feldarabolt, finom zöldségsalátát ettem. Megelégedve indultam további városnézésre, a már ismerős buszjáratokkal. A Yunnan Normal Yuniversity parkját vettem célba. Itt, az egyetem zöld kertjében összefutottam Liu Junnal, egyetemista segítőmmel. Nem szerettem volna pihenőnapon terhelni, úgyhogy csak egy gyors közös fényképet készítettünk egy arra járóval, és máris mentem tovább. A Green Lake Park-ba igyekeztem volna, de még az egyetem területén elért az eső. A zivatar elől egy kerti pavilon alá húzódtam be. Esernyőmet kinyitottam, és leültem a padra. Néhány fiatal is érkezett. A mellettem helyet foglaló fiatalember láthatóan élvezte, hogy angolul beszélgethet velem, barátnője társaságában.Valóban kifogástalan volt idegen nyelvtudása. A lány is megszólalt. Tudok-e kínaiul? Kérdezte. "Xiao" (kicsit) válaszoltam, ujjaimmal mutatva, valóban milyen minimális a tudásom. Magamban igazat adtam a lánynak. A földkerekség egyik legrégibb, és legnagyobb országának a nyelvéből, még a köszönést sem ismerjük. Mi, nagyképű európaiak.A szél által besodort vízpermet ellen esernyőm kitűnő szolgálatot nyújtott. Még a kiadós eső esett, a nap is kisütött. Nem is álltam meg, hogy meg ne jegyezzem: veri az ördög a feleségét. Lassan elállt, és lementem az ódon francia egyetemi épület, széles, kerti lépcsőjén. A lépcsősor alján mindig megcsodáltam az aranyhalas medencét, ha arra jártam. A kertben jobbra és balra, két nagyon díszes, hagyományos kínai kapu állt. A kijárat mégis 19. századi, európai kovácsoltvas kerítés volt. Itt a tó felé, a nagyváros turizmusra berendezkedett része következett. Luxusboltok sorakoztak az utcán. Figyeltem a buszjáratokat. Hátha felfedezem a számomra fontos 101-es járat megállóját. A tavat ezúttal ismeretlen irányból kerültem meg. Bementem a sétányokra. Kis hídon haladtam át. Lótuszvirágokat próbáltam meg fényképezni.A kis szigeti pavilonokban műkedvelő zenészeket hallgattam, akik hagyományos népzenét játszottak. Irritálóan hangos zene hatolt idáig a partról, a közeli Green Lake Hotel teraszáról.Hiába, a XX századi zene, már csakilyen dübörgő tud lenni. Elindultam a hang irányába. Volt, aki ritmusosan mozgatta tagjait erre a csinnadrattára. A teraszon divatbemutatót, vagy valamilyen más hangos show műsort tartottak, sok kiöltözött hölgyrésztvevővel. A piros szín itt is dominált.Felszálltam a 100-as buszra, ami szerencsére hamar visszafordult a tóparton. Megpillantva a 101-es tábláját, leszálltam, hogy buszt váltsak. Itt a megállóban, egy nagyon érdekes buddhista templomot fedeztem fel, magas, száraz fával az udvarában. Már zártak. Ezúttal csak kívülről nézelődtem. Sötét este volt, amikor hazaértem.

Tizennyolcadik nap (07. 06. 25. hétfő)

Délelőtt festés kínai tussal szétfolyós rizspapírra. Kipróbáltam kínai ecseteimet. Az aranyfesték sajnos rögzült a rajztáblához. Azt hiszem, a zen festészet egy momentumanekem is sikerült munkámon.A Theresa pizzeriában mint törzsvendéget üdvözöltek. Megszokták rendelési modoromat, de érdeklődtek kínai nyelvtudásom alakulásáról. Természetesen csak angolul rendeltem, ezúttal édes burgonyapürét, és nagyon finom gombás spenótlevest. A kommunikáció így is ment, a tulajdonos kitűnő angoltudása mindig segített, ha valahol megakadtunk.

Este magányomat egy Monstres és King Kong DVD-vel enyhítettem. Felhívtam Budapestre érkezett családomat.

Tizenkilencedik nap (07. 06. 26. kedd)

Liu Jun esőben várt a Yunnan Normal University kapujában. Sajnos fél órát késtem, de nem panaszkodott. Olajfestéket és pecsétszerszámokat (késeket) vásároltunk a közeli, már ismert boltban. Kb. 80 yuanra alkudta le egyetemista barátom a cehhet. Az elárusító lányok kissé szájvonogatva, mégis bizonyos egykedvűséggel teljesítették kéréseit. Kínában kötelező alkudni, ezt eddig is tudtam.Mivel a galériát lelakatolva találtam, hazamentem a lakásomba. Ételhordómmal az utcai kifőzdék felé indultam. Egyetlen helyen álltak velem szóba kínai tudás nélkül, mivel itt annyira kicsi volt a bolt, hogy nem tudtak odébbállni. Így vittem haza sült krumplit és sült szójatésztát. Nagyon olcsó, de kissé nyomorúságos volt ebédem. Legalább ezt is kipróbáltam. Be kellett látnom, nyelvtudás nélkül nem boldogulok.A zöldségpiacra mentem inkább. Mindenütt alkudni próbáltam, végül a kijáratnál egy idősebb kofa 4 yuant mondott egy kiló őszibarackért, de nem akart visszaadni az öt yuanosból, azzal, hogy úgyis van nekem pénzem. Erre szokásom szerint fölháborodtam, és vitatkozni kezdtem. A környező árusok mind körénk sereglettek. Ezt később is megfigyelhettem: ha valakinek problémája támadt Kínában, rögtön mások is a sajátjuknak érezték. Összesereglettek. Kollektív magatartás, nem úgy, mint máshol. A problémát úgy oldottam meg, hogy az egész szatyor őszibarackot a standon hagytam. A pénzem sem kértem vissza, csak demonstratívan távoztam, nagy erkölcsi fölényességgel. Később megbántam hirtelenségemet, gondoltam legközelebb mégiscsak visszakérem a pénzem.A szokásos internetezésről most sem mondhattam le. Magányosnak éreztem magam. A nyitott ajtón keresztül a szúnyogok könnyű prédái voltunk valamennyien. A helyiek többsége persze nem az Internetet használta, hanem inkább mindenféle, a számomra kissé gyermeteg harci játékokat játszottak a számítógépeken. Olykor egész családok játszottak, de főleg a családfő jeleskedett. A gyerekek inkább csak csodálták a hős apát.

Huszadik nap (07. 06. 27.) szerda
Egész nap idegeskedtem a Liu Junnel előzőleg megbeszélt találkozó miatt. Tulajdonképpen lett volna időm egész nap, mégis feszült voltam. Este fél hétkor, amikor lementem a lakóépület elé, már ott várt rám. Elkísért a megállóig, és a helyszínen megmutatta, honnan indul a 82-es busz. Művészellátó boltokat kerestem, ahol azelőtt taxival jártam. A buszmegállóban hozzánk csapódott egy ember, aki mindenáron segíteni akart nekem. Angolul, majd franciául próbált beszélni hozzám. Nem tudtam eldönteni, melyik nyelvet beszéli gyengébben. Elég nehezen értettem mondanivalóját, és ő is az enyémet. Egy megállóval hamarabb szálltam le a buszról miatta. Művészeti boltot akart nekem mutatni, de mondtam, speciális boltokat keresek, ami igaz is volt. Így legalább elköszönhettem tőle. Utamat gyalog folytattam a Xiao Xi Men térig, ahol tulajdonképpen átutaztam már busszal.Most már jobban éreztem magam. Végre egy tér, aminek tudom a nevét Kunmingban. Itt felszálltam a 26-os buszra. Szerencsémre találtam valakit, aki beszélt angolul, így a megfelelő megállóban szálltam le. Nyers, alapozatlan vásznat vettem a műteremben talált vakkeretekre.Enyv helyett egy doboz műanyag ragasztót vettem, és kész gesso alapozást. Az alkudozást itt jól ment. Mindenütt egy-két reminbivel (népi pénzzel) sikerült lealkudni az árakat. A számlára viszont az áru lealkudott és kifizetett ára került rá.Visszafelé ugyanazokat a buszjáratokat vettem igénybe, és a 82-es egészen a lakás közelében tett le. Itt ezen a széles utcán, sok alkalmi árus is megjelent sötétedés után. Formás szalmakalapot láttam egy helyen. Egy idős néni vigyázott unokájára, a pokrócra pakolt tárgyak mellett. Mint aki már úgy is benne van, rögtön alkudozni kezdtem. A nagymama értésemre adta: nem az a lényeg, hogy mennyiért, hanem az , hogy meg is vegyem a kiszemeltkalapot. Magamban igazat adtam neki, és rögtön kifizettem a kisebb árat.Sötétben próbáltam meg kinyitni a lépcsőház súlyos vaskapuját. Vesztemre. A kulcs beletört a zárba. Hiába a svédországi és a kínai lapos kulcsok nem azonos minőségűek. Telefonáltam Tinának és megvártam, amíg lakók érkeztek, és beengedtek a lépcsőházba.
Huszonegyedik nap (07. 06. 28.) csütörtök
Délelőtt rizspapírra festettem a szobám erkélyén. Próbáltam megbarátkozni az utcáról felhallatszó zajjal, krákogással.Délben a Nordica galériába mentem. Tina az irodában várt rám egy ugyanolyan vékony kulccsal.A számítógépeknél fényképek másolásával vesződtem. A fényképezőgépemből az egyik computerbe fotókat mentettem biztonsági elgondolásból.Később taxival mentem a Francia kávézóba. Lily Sun itt beszélte meg velem a következő kínai nyelvleckét. Nem volt ott a megbeszélt időben, de az utcai asztaloknál egy középkorú hölgy ült, aki megkérdezte én vagyok-e a Tibor? Leültem asztalához, mivel azt mondta, mindjárt itt lesz Lily. Fel is hívta mobilján, jól elbeszélgettek majd a telefont megkapva én is szót váltottam tanárnőmmel. Elnézést kért késéséért, és megígérte, hogy hamarosan megérkezik. Addig is rendeltem egy levest. Szokás szerint tojásos leves volt, de elég késő lévén nagyon jólesett. Asztaltársam nem akart semmilyen italt elfogadni tőlem. Előszedtem egy kínai-angol nyelvkönyvet, ami új szerzemény volt. A lakásom könyvei között találtam ezt a Hanyu című kiadványt, ami végre egy külföldiek számára készült kínai nyelvkönyv volt. A hölgy nagyon minimális angol tudással rendelkezett, úgyhogy inkább felolvasta számomra a nyelvkönyvbe írt szavakat. Én pedig megpróbáltam utánamondani ezeket. Vagy nyolc oldallal végeztünk így. Eléggé kifáradtam, úgyhogy ki is fizettem számára a nyelvóra árát. Amint kommunikálni próbáltam vele, gyakran írásban válaszolt, ami tulajdonképpen elég komikus volt, hiszen alig ismertem néhány kínai jelet.Amikor Lily megérkezett, megpróbált kínai nyelvű társalgást kezdeni hármunk között. Megmagyaráztam, hogy nagyon szívesen beszélném a nyelvet, de még korainak tartom ezt a próbálkozást. Kiderült, hogy a hölgy, Lily barátnője, egy utazási irodában dolgozik. Adott egy csupa kínai betűs névjegykártyát. Faggatni kezdtem, vajon menyibe kerülne egy tibeti út két személyre? Elmeséltem, hogy hamarosan megérkezik a feleségem, és szívesen utaznánk a környéken. Mint kiderült, ő éppen tibeti utakat szervez, így táskájából előhúzott egy csak kínai nyelvű prospektust, amivel tulajdonképpen nem sokra mentem. Telefonon próbált érdeklődni, majd közölte: 7 napos tibeti út vonattal két személyre kb. 7000 yuan lenne, de ebből négy napos a vonatút.Hazafelé indulva egészen a buszmegállóig kísértek, hogy biztosan jó buszra száljak fel.
Huszonkettedik nap (07. 06. 29.) péntek
Ebédemet szokás szerint a közeli Theresa pizzeriában fogyasztottam. A változatosság kedvéért eggyel arrébb sétáltam az étlapon. Narancsos csirkemellet raktak az asztalomra.Nagyon ínycsiklandozó volt a rántott hús narancslekvárral leöntve, friss narancsszeletekkel kidekorálva. Ezt nem csak én találtam úgy. Két bogár jelent meg a nemzetiszínű abroszon, ami tekintve, hogy számomra eddig ismeretlen jelenség volt, megfutamított. Megmutattam a diszkréten figyelő személyzetnek. Az egyik felszolgáló egyszerűen a kezével felkapdosta az éhes rovarokat, és kivitte őket a konyha irányába. Biztos megfelelőbb táplálék jutott nekik, és én is folytathattam étkezésemet. Kaja után, ha már ott jártam, beugrottam a szomszédos internetező helyre is. Leveleket írtam olyan személyeknek, akik válaszoltak is, fokozódó magányom enyhítésére.Délután, hogy emberek közelében legyek, elmentem az idegenek utcájába. Kiadós séta után helyet foglaltam a francia kávézó egyik utcai asztalánál. Magányosan söröztem, majd miután a szomszédos asztalnál ülő fiatalember abbahagyta hosszú, francia nyelvű telefonálását, és már ennivalóját is elfogyasztotta, bemutatkoztam neki. Nagyon örültem, hogy végre valakivel franciául cseveghetek. Franknak hívták. Öt éve Kunmingban dolgozó építészt ismerhettem meg személyében, Strasbourg városából. Rokon érdeklődésű emberek lévén jól elbeszélgettünk. Élveztem partnerem illedelmes, kulturált modorát. Végig tisztelettel magázott, én őt úgyszintén. Jót derültünk azon a kínai szokáson, hogy az épületeket kívülről fehér csempével borítják, tégla, vagy egyéb burkolatok helyett. Bizonyos kórházi hangulatot jutott az embernek eszébe ezeknél az elég gyakran felbukkanó építészeti megoldásoknál. Egy ízben a buszból megfigyeltem, hogy az elpiszkolódott csempefalat fehér festékkel lefestették.Ahány ház, annyi szokás.Katalógusomat figyelmesen átlapozta, majd kijelentette: a kínai kultúrát tanulmányozva éppen elég példát találhatok a kör különböző alkalmazására, megnyilvánulására.Távozáskor Frank hosszasan elbeszélgetett a kávézó francia tulajdonosnőjével. Magas, szőke, viszonylag fiatal hölgy, kínai férjjel, ha jól értelmeztem a pult mögött álló személyeket. Egyébként kendővel bekötött fejű, fiatal kínai lányok szolgáltak fel, akik, egy szót sem tudtak franciául.Új ismerősöm megígérte, bármilyen problémám támad Kunmingban, megpróbál segíteni nekem. Megköszöntem, és mindketten hazaindultunk.

A már ismert megállóban rossz buszra szálltam fel. Nem hazafelé, hanem a városközpont felé vitt el, amit egy csöppet sem bántam. Magas felhőkarcolókkal szegélyezett, hatalmas téren szálltam le. A jól kivilágított téren egybegyűlt sokaságra lettem figyelmes. Nemzetiségi néptáncot tanítottak itt, élő (főleg dob) zenével, népviseletekbe öltözve. A sok kíváncsiskodó mellett árusok hada kínálta különböző portékáját, például nagyon szépen feldarabolt, hűtött dinnyeszeleteket, főtt kukoricát, fagylaltot, stb. Természetesen koldusok, kéregetők is akadtak. Készítettem néhány felvételt, azután hazaindultam.

Huszonharmadik nap (07. 06. 30.) szombat

Reggel kávézás a kis olasz rotyogóval. A "Yunnan kafé" elég ízletes a kis presszókávéfőzővel elkészítve. Általában ezt a rituálét nem szoktam elkapkodni.Ebédre friss csirkelevest és tonhalas tésztát rendeltem, ami sajnos nagyon csípős volt.Mivel a kenyerem elfogyott, ideje volt bemenni a "Wicker Basket" üzletébe, ahol az egyik asztalnál egy úr ücsörgött. Földiepres turmixát fogyasztotta éppen egy szívószál segítségével.Az esti beszélgetésen fölbátorodva megszólítottam. Kanadából érkezett, érdekes kiejtéssel beszélte az angolt. Elmondta, hogy három éve él Kunming-ban, fejlesztési programokban vesz részt, többek közt az orvosképzésben, vidéken. Az egyik barátja nyitotta az üzletet, ahol beszélgettünk. Halláskárosodott, fogyatékos embereket foglalkoztat a konyhában, akik pl. nagyon finom süteményeket készítettek. Később láttam varrodát is működtetett.Rendeltem egy turmixot, alaposan bevásároltam élelmiszerekből és hazaindultam.Délután a festményeimet rendszereztem, restauráltam a kiszakadt részeket, és elhelyeztem a szomszédos szobában, hiszen hely az bőven volt a lakosztályban.Este a városba szerettem volna indulni, és zuhanyozás előtt kicsit tornáztam. Ekkor meglepetésemre valaki babrálni kezdett a bejárati ajtó zárján. Azt hittem, rosszul hallok, de a neszezés folytatódott, sőt valakik hangosan beszélgettek a lépcsőházban, az ajtóm előtt. Úgy ahogy voltam, alsóneműbe öltözve kinyitottam az ajtót. Megdöbbenésem határtalan volt. Egy kisebb csapat hölgy próbált bejönni a lakásomba Tina vezetésével, aki öltözetlenségemet látva összecsapta tenyerét. Hát igen, nem ártott volna valakinek telefonálni, mielőtt jönnek.Gyorsan felvettem egy rövidnadrágot. Kiderült, hogy Dániából érkezett egy kolléganő 8 éves kislányával együtt. A kislány hasonló korú kínai barátnője is jött az anyukájával együtt. Nina is fogadta a vendégeket, így ő is velük jött.
Huszonnegyedik nap (07. 07. 01.) vasárnap
Szépen sütött a nap. Először a kínai anyuka és nyolc éves kislánya ébredt fel. Valamilyen okból, nyilván túl sokáig maradtak este, így ők is az egyik szobában aludtak. Lementek az utcára kínai reggelit enni, hiába kínáltam őket ennivalóval a konyhában. Később Suzanne, a dán textilművésznő is sétálni indult kislányával, így hát átmentem a szomszédos uszodába, hogy ússzam egyet. Hamarosan megérkezett a helyi anyuka és kislánya is, aki a medence sekélyebb részében fürdött. Örültem a társaságnak, jól elbeszélgettünk napozás közben. Csak a hölgy szülei laktak a yunnani fővárosban, ők a kislánnyal Dániában élnek, és éppen nyári vakációjukat töltötték itt a nagyszülőknél. A hölgy kitűnően beszélt angolul, és dánul is természetesen. Megtudtam, hogy Nordica nevű galéria van még Hong Kong-ban is. Két éve tulajdonosváltás volt, és ezért csökkent az itteni galéria népszerűsége, azelőtt nagyobb státusza volt. Csak keresztények lehettek a személyzetben.Felégtem. Ebédre a szokásos beafsteak és laver soup (bőségleves) jutott. A pizzeriából átmentem az internetező tágas és árnyékos termébe.Később a 62-es busszal a műterembe mentem, ahol festősarkot rendeztem be magamnak az ablak közelében. Este hazabuszoztam. Végre megkockáztattam, és vettem magamnak fapálcikára tűzött sült krumplit egy utcai árusnál. Természetesen ez is fűszeres volt, mint minden grillezett fogás.
Huszonötödik nap (07. 07. 02.) hétfő
Reggel kávézás, ismerkedés Susanne Shu Chenggel, Dániából érkezett kolléganőmmel.Szép selymeket fest, tetszett neki a függőleges, csíkos festményem reprodukciója, ugyanis kölcsönösen megmutattuk egymásnak katalógusainkat, képeslapjainkat. Megmutattam neki és kislányának, hogy hol érdemes kenyeret vásárolniuk (Vicker basket). Azután elbuszoztam a már megismert művészellátó boltba, ragasztót és kapocsbelövőt ( heftalica) a vásznaimhoz. Ötven RMB -t fizettem. Visszafelé leszálltam az idegenek utcájánál. A koreai étterembe tértem be. A leves mellé két rántott halat rendeltem rizzsel. Az egész 30 yuanba került, és nagyon finom volt. Talán kissé csípős, mint minden étel Kínában. Kiderült, a pincérnő nem értette meg, hogy a levest is megrendeltem, amiről beszéltünk. Utólag kihozták, meglehetősen látványosan. Rotyogó kerámiatálban rakták az asztalra a még forrásban lévő ételt. Erről a gesztusról eszembe jutott a magyar konyha azon sajátossága, hogy lángoló ételt, pl. palacsintát hoznak az asztalhoz. Most sajnos siettem, ezért nyugatias módra igyekeztem gyorsan lehűteni a tányéromba átmért levest. Persze ezt a nyári hőség is alaposan indokolta.Susanne már elpakolt a másik műteremben, mire megérkeztem. Örültem, hogy megosztoztunk a két helyiségen. Nina készségesen kivette a részét a takarításból. Másnapra ígérte, hogy elhozza a kulcsot nekem. Alapozott vásznat feszítettem egy nagyobb vakkeretre, megvizeztem és kiakasztottam száradni. Luo Fei-vel futólag sikerült néhány szót válltanom.Lehet kiállításom a Nordica galériában, mondta. 500 RMB - ért kibérelhetem a felső, kistermet erre a célra. Szerettem volna még internetezni a galériában, de hát nagy dolgom támadt, és ezt úgy oldottam meg, hogy hazamentem a lakásba, a megszokott kényelembe.A Nordica toiletje ugyanis nemcsak kényelmetlen volt, hanem kizárólag kisdologra kérték használni. Ezt ki is írták.Később vásárolni mentem a zöldségpiacra és jól bevacsoráztam.
Huszonhatodik nap (07.07.03.) kedd
A műteremben méretet vettem a rendelkezésemre álló keretekből.Ebédre az idegenek utcájában háti batyus árustól vettem nagyon csípős tésztát, magokkal,olajjal, apróra vágott zöldhagymával, és szintén felaprított fehér gyökérféleséggel. Az evőpálcikák végüknél még össze voltak erősítve, mint valami nagy csipeszt használtam. Jó volt megtapasztalni a helyiek szokását. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt elegendő aprópénzem, ugyanis az ételárus nem tudott visszaadni az 50 yuanosból. Internetezni a diákok közé mentem, hogy néhány nagyon bosszantó levelet váltsak Judittal. Hazaérve festeni kezdtem a szobaerkélyen. Beszélgettem Susanne-val, aki látta rajtam feldúltságomat.Feleségem telefonált otthonról.
Huszonhetedik nap (07.07.04.) szerda
Ezen a délelőttön Susanne-t fogadták a Nordica műterem mellett lévő Lei Yan műtermében.A kisgyermekek képeit nézte meg. Csatlakoztam hozzájuk. (A két művésznőn kívül Luo Fei és Liu Jun volt még jelen.) A kínai kisgyermekek képei be voltak keretezve, kb. 40x40 centiméteres méretben. Feltűnt, hogy amikor festenek, nagyon tisztán színekkel dolgoznak,vagy pedig rajzoláskor kizárólag vékony vonalakkal próbálják kifejezni magukat.Susanne is csodálta a gyermekrajzokat, kettőt el is kért a kissé rideg Nordica műterem dekorálására.Működött az internet. A vita lezárására egy utolsó levelet írtam Juditnak, feleségemnek pedig vasárnapi repülője járatszámát.Festeni kezdtem a műteremben és szélesre tártam a műteremajtót. A függőfolyosón most is nagy volt a forgalom. A festőszomszédtól két csinos hölgy jött ki. Besétáltak a nyitott ajtón.Festők voltak, néhány képet is mutattak mobiltelefonon. Egyikük Tian Yao, aki 14 hónapot töltött Skandináviában, svéd ösztöndíjjal. Régebben a Nordica galériának dolgozott. Felajánlotta, hogy segítségemre lesz. Mindjárt meg is kértem, mutasson a közelben egy éttermet. El is vitt egy az utca végén lévő, kizárólag a helyiek által használt étkezőbe. Itt 8 yuanért fenséges paradicsomos csirkét ettem. A noteszomba pedig leírta az ételek nevét kínai karakterekkel és angolul, ami nagy segítségemre lesz a jövőben.A műterembe visszatérve folytattam a megkezdett képet, majd nyersvásznat vásároltama már bejáratott boltban, az Art Institut közelében. Visszafelé a számomra kényelmes 82-es busszal jöttem. Az autóbuszon utazni mindig élmény.A lakhelyemen este 23 órakor is kopácsoltak.
Huszonnyolcadik nap (07.07.05.) csütörtök
Feleségem Pekingbe érkezett, és reggel 6-kor telefonált a repülőtérről. Visszahívtam a frissen vásárolt kínai mobilszámán.Óriási kánikula volt. Festettem egy tájképet. Régi svédországi fényképemet használtam fel.A papír sajnos szétfolyós volt.Úsztam egy rövidet a szemben lévő medencében, majd a galériába mentem.
Huszonkilencedik nap (07.07.06.) péntek

Egész nap fúrnak, fűrészelnek. Nem tudok festeni a lakásban. Pedig előkelő villák, úszómedence van a közelben. Füldugót kaptam kölcsön dániai kolléganőmtől. Megpróbálom megfogalmazni a svéd nyarak emlékét rizspapírra. Koncentrálni kellene, de mintha egy fém alkatrész gyárban lennék, mondjuk a kanizsai Metálban, ahol valamikor az apám volt az igazgató.Füldugókkal fejeztem be a képet. Ebédre leves és rántott burgonyagombóc, vizet elfelejtettek kihozni. A kiszolgálólányok gyorsan leültek, az olasz nemzetiszínű asztalterítőkkel lefedett asztalokhoz. Hangsúlyosan olasz étterem teljesen kínai személyzettel, akik mint mindig, most is nagyon élvezték egymás társaságát. Az egyik szakácsnak kifejezetten magyaros alkata volt, legalábbis az én képzelőerőm szerint. A szülőfalumban is találhatni ilyen megjelenésű embereket. A tulajdonost ezúttal a két kisgyerekre vigyázó nagymama képviselte, aki időnként próbálta dorgálni a szórakozó alkalmazottakat. A forrón tálalt gombás spenótleves eléggé megizzasztott, miközben a támadó kedvű legyeket megpróbáltam elhessegetni.

Amikor megérkeztem a Nordica galéria műtermébe, a gyerekek éppen egy hosszú selyemcsíkra festettek. Magam is szívesen kipróbáltam volna ezt a technikát. Helyette a szomszédos helyiségben, a nekem kirendelt műteremben néhány színes kört festettem megkezdett nagyméretű olajképemre.Az időmből csak néhány elektromos levél megválaszolására futotta a galériában. Siettem a Yunnan University parkjába, a megbeszélt kínai nyelvlecke színhelyére. Itt hívott fel Lily Sun, akivel megbeszéltük, hogy mégis inkább a Francia kávézóban találkozunk. Ide megérkezvén a szellős teraszra ültem. Bár ne tettem volna, ugyanis itt koldusok zaklatják az utcai asztaloknál ülőket. Egy kb. tízéves fiú ráncigálni kezdte a karomat, mire a kezemben lévő füzettel rácsaptam. Ez úgy felzaklatott, hogy fizettem, és elmentem. Peches nap volt.

A tanárnő még öt perccel hat után sem ért oda, a 22-es busz pedig hosszú ideig nem jött. Közben koldusok hada kerülgette a buszokra várókat. Egy kisgyerek olyan szívszorítóan sírt, hogy kolduló családjának adtam a zsebemben lévő aprópénzt. Közben futkároztam a sorokban megálló autóbuszokhoz, hátha az enyém is megérkezik.(Persze az első koldusfiú is kapott tőlem aprót a teraszon). Ekkor egy közeli boltba indultam, de balszerencsémre nem tudtam vásárolni, nem volt ott az eladó. Kedvetlenül visszaindultam hát a Nordica galéria barbecue party-ra, ahol már sok embert találtam. Az előcsarnokban álló igazgatónőt kínaiul köszöntöttem, majd a csigalépcsőn felmentem az emeletre. Itt Susanne dán kolléganőm asztalához ültem, aki kislányával együtt vacsorázott. Sárga rizst és kis virsliket szedtem a tányéromra, majd sört kértem az igazgatónő gyakran jelenlévő, vállalkozóként itt dolgozó férjétől, aki azt a pult alól elő is húzta. Kolléganőm lánya, a nyolcéves Liu, azzal szórakozott, hogy földimogyoró darabokat dobált az anyja söröspoharába. Ekkor asztalunknál megjelent Peter, aki először angolul érdeklődött, honnan is jöttem, majd svédül mondta, hogy ő is svédországi. Az asztalunkhoz ült és elbeszélgettünk. Bemutatta Matilda lányát, aki 12 éves, és 8 éves kisfiát. Kínai feleségével svédül beszélgettünk. Kissé aggódtam meggyengült svéd nyelvtudásom miatt, ennek ellenére megmutattam újdonsült ismerősömnek a műteremben található munkáimat és katalógusaimat.

Harmincadik nap (07. 07. 07.) szombat

Szokásos ebéd a Theresa pizzeriában. Lily Sunnal a Nordica galéria előtt találkoztunk. Ezen az órán nagyon igyekezett, jól magyarázott a kínai nyelv sajátosságairól. Úgy éreztem, hogy haladok. A nyelvlecke nagyon részletes, alapos volt. Megkértem, segítsen nekünk szállást találni, ha a feleségem másnap megérkezik. Megállapodtunk, hogy kiadja nekünk lakását 300 yuan-ért, amíg a feleségem itt lesz. Addig a barátnőjéhez költözik lakni. Boldogságom határtalan volt. (A Nordicában 100 yuant kértek egy éjszakára, ami a számomra teljesen inkorrektnek tűnt. )

Harmincegyedik nap (07.07.08.) vasárnap

Reggel virágot vásároltam a piacon. Meglepetésemre a megszólított virágárus jól beszélt angolul. Öt szálat vásároltam a sárga liliomok közül, hogy a buszon jól tudjak közlekedni. Akkor még nem tudtam, hogy a buszra sokat kell majd várnom, és végül mégiscsak taxival fogok kimenni. A repülőtéren újabb öt perc kérdezősködésbe került, mire kiderült hol is van az érkező oldal. Eszter már kifutott és ő talált rám a tömegben.Taxit fogadtam és elindultunk Lily Sun lakásához. Közben ért a tanárnő hívása, aki a taxist átirányította egy újabb címre. Egy luxusnegyedhez érkeztünk, a tulajdonképpeni lakásom közelében. Az egyenruhás kapuőr szalutált belépésünkkor, ami kissé feszélyezett engem. A márványlapokkal borított, üvegajtós bejárat után a járda is márványlapokból volt kiképezve. Csodálatos aranyhalas medencék és gondozott örökzöld növényzet volt az udvarban. Barátaink már jöttek elébünk. Azt hiszem a második emeletre mentünk fel a toronyházban gyalog. (Persze itt lift is volt.) A háromszobás lakás teljesen újnak tűnt. Feleségem megcsodálta a lila orchideát a modern zeneberendezés mellett. Felajánlottak egy szobát, amit némi gondolkodás után megköszöntünk, és inkább elindultunk hotelszobát keresni. Kissé rosszul is esett, hogy megint kész helyzet elé állítottak, de a tanárnő elmondta, hogy leányával már nem jön ki jól. Nem igazán értettem, hogy miért ajánlotta fel akkor előzőleg lakását. Végül a barátnője, Yün segített hotelszobát találni elfogadható áron, aki tulajdonképpen utazási irodában dolgozott, tehát rendelkezett megfelelő tapasztalattal. A Sea Gull Hotel-ben szálltunk meg a Green Lake Park közelében 100 jüanért naponta. A szobafoglalás után meghívtuk vendégeinket teázni. A tó partján betértünk egy szimpatikus teázóba, ahol hatalmas üvegkancsókban szolgálták fel a jeges teát. Yün pedig nekiállt telefonálni és két óra alatt részletesen előkészítette leendő tibeti utazásunkat, ami tulajdonképpen nem is volt olyan jó ötlet, mint ahogy az először számunkra tűnt...

Harminckettedik nap(07.07.09.) hétfő

Lily Sun hívott bennünket telefonon kora délelőtt. Baj van, az egész utazás engedélyhez kötött, beszélnünk kell a megfelelő emberrel. Taxival a Camélia Hotelhez hajtottunk, ahol Mr. Cheng várt ránk a rezidenciájában. Engedélyt csak ő tudott volna szerezni nekünk. Sajnálatunkra közölte, nincs repülőjegy a számunkra, mint ahogy azt barátnőnk gondolta. (Le is foglalt számunkra két jegyet 2000 jüanért előzőleg.) Pár nap múlva lehet, hogy lesz jegy, de csak az első osztályra 3500 népi pénzért. Rögtön szerettem volna elejét venni a további zsarolásnak és kifejtettem Cheng úrnak, hogy nem okvetlenül kell Tibetbe utaznunk szabadságunk alatt. Ezzel beszélgetésünk gyorsan vége is szakadt. A szépen berendezett hotel aulájában Eszter kávézott, én drágának találtam és kihagytam. Megpróbáltam megmutatni feleségemnek a várost, úgy ahogy azt addig megismertem. Ebédelni az idegenek utcájába mentünk, abba a koreai étterembe, ahol előzőleg már étkeztem. A személyzet kihívta nekünk az angolul valamelyest beszélő szakácsfiút, akitől sok magyarázkodás után sikerült sót kapnunk, a kerámiatálban erősen forrva kihozott levesünkhöz. Barátságosan elbeszélgettünk és megkérdezte, hiszünk-e Istenben? Nyilvánvaló volt, hogy keresztény hívőként tette ezt. Érdekes, hogy ettől az ennivalótól kaptam az első igazi, többnapos diarémat Kínában.Buszra szálltunk, de többször le kellett szállnunk, mert azt hittem rossz irányba haladunk. Betértünk a francia kávézóba, ahol sehogy sem sikerült elmagyarázni a kínai felszolgáló leánynak, hogy feleségem hosszú kávéja tulajdonképpen mi fán terem. Végül egy a zhong nyelvet kitűnően beszélő francia úrnak sikerült tolmácsolnia Eszter kívánságát. Este megtekintettük a szállásomat.

Harmincharmadik nap (07.07.10.) kedd

A kínai reggeli tulajdonképpen jó volt, hiszen meleg ételek közül lehetett válogatni, csak hát nem találtam semmi megszokott reggelifélét. Figyeltük a zömében kínai szállodavendégeket, hogy mit is fogyasztanak, és kísérleteztünk. A lényeg az, hogy nem maradtunk éhesek. A recepciónál hat napra előre kifizettük a szobát, majd újra a már ismert Caméllia Hotel felé vettük az irányt. Ezúttal a Kőerdőbe való kiránduláshoz szerettünk volna jegyet venni. A Hotelban kiderült, hogy elegendő korán reggel a buszállomásra kimenni. Az aulában rendeltünk ebédet, én kitűnő sajtos krumplipürét ettem, diétás fogásként. Délután feleségem kíséretében elhoztam kis utazótáskámat eddigi szálláshelyemről. Mint említettem, ezt legalább három felügyelő szempár regisztrálta (különböző portások, kapuőrök).

Harmincnegyedik nap (07.07.11.) szerda

Reggel szakadt az eső. A buszállomásra menet azon gondolkoztam, vissza kellene fordulni, de végül is elcsíptünk egy a Li Shin-be (Kőerdő) induló autóbuszt, ami néhány tíz kilométerre kívül esik Kunming városán. Fél óra múlva megérkeztünk. Árusok tömkelege kínált különböző portékát. Vettem egy esernyőt, amitől jelentősen megjavult a hangulatom. Ez a hely felkapott turistalátványosság, az árak is ennek megfelelőek. A belépőjegyből sikerült valamennyit lefaragni nemzetközi művészigazolványom felmutatásával. A kisvasút, amely körbehordja a látogatókat a karsztvidéken 200 népi pénzbe került, ezért erről inkább lemondtunk. Gyalog indultunk el, de a zuhogó eső miatt hamarosan tető alá kényszerültünk. A bejárattól néhány száz méterre találtunk egy éttermet, ahol az időt kihasználva mindjárt ebédet rendeltünk. A tipikusan kínai fogások közben élveztük a zenés képaukciót. Le is filmeztem a hagyományos módon tussal-ecsettel dolgozó festőművész produkcióját. Ezután kimerészkedtünk a csendesedő esőbe és megmásztunk néhány közeli kilátót. Mondanom sem kell, csodálatos látványban volt részünk. Nem érezvén jól magam, visszamentem kávézni, Eszter pedig folytatta felderítő útját. Egy óra múlva találkoztunk, és igyekeztünk gyorsan körbejárni a látványosságokat. Anya a gyermekével, ez a címe az egyik alakzatnak, amit sikerült felkutatnunk, végül a kőszirtek között egy festői szépségű, belső tóra is rábukkantunk. Itt helyi asszonyok tömege várt rám, akik mindenképpen szuvenírt szerettek volna rámsózni. Ugyanis Eszter már vásárolt tőlük, és mondta, hogy a férjének van pénze, neki már nincs. Én ugyanis nem vásároltam semmi hasonlót.

Harmicötödik nap (07.07.12.) csütörtök

Ezen a napon az állatkertet látogattuk meg. Keresni kezdtük, de hamarosan kiderült, hogy pandamacit sajnos itt nem láthatunk, csak egy távoli rokonát, egy borzszerű állatot. Délután segítséget kaptam a Nordica galéria személyzetétől és belekezdtem a selyemfestésbe. Eszter pedig kirándult a Golden Temple-hoz. Este nyelvleckét vettünk Lily Sun-tól a Francia kávézó teraszán. Innen visszamentem a Nordica galéria műtermébe selyemfesteni.

Harminchatodik nap (07.07.13.) péntek

Izomlázam lett a földön való festéstől. Folytattam a műtermi munkát. Ez alkalommal már sikerült erőteljesebb színeket használni.

Harminchetedik nap (07.07.14.) szombat

Kirándulás a városban. A Swan Loung Chao-t kerestük fel, ami egy hatalmas piac, mindenféle boltokkal. Nagyon meleg nap volt. Selymet szerettünk volna vásárolni. Taxival érkeztünk, és hiába vártuk Lily Sun-t a megbeszélt helyen. Annyira fájt a lábam, hogy állni és járkálni is nehezemre esett. Eszter nagyon szeretett volna ruhát vásárolni magának. A tolmácsom felhívott, hogy találtak 80%-os repülőjegyet vissza Pekingbe Eszternek. Hozzájárult, hogy megvegyék neki, pedig nem kellett volna, hiszen hamarossan Yön is telefonált, aki olcsóbb jegyet tudott volna. Ilyen az élet...

Harmincnyolcadik nap (07.07.15.) vasárnap

Busszal mentünk ki a Minority village-t megnézni. A belépőjegyhez sajnos semmilyen kedvezményt nem sikerült kicsiholni. Biciklit szerettünk volna bérelni, de 100 népi pénzt kértek érte, ezért inkább gyalog mentünk. A bejárat után elefánt emelgette ormányával a vállalkozó szellemű turistákat. Különböző Kínában honos nemzetiségek házait nézhettük meg. Szerényebb kínai ebédet fogyasztottunk, majd folytattuk felfedező utunkat. A Naxi ház hieroglifái lenyűgöztek. Egy különálló kerti házba is betévedtünk. Itt beszélgető társaságba botlottunk, akik meghívtak körükbe. Leültünk egy fiatal pár mellé. A fiatalember éppen Amerikából érkezett. Előhozakodtam Naxi festő ismerősömmel, aki nem volt ismeretlen beszélgetőtársaink előtt. Rövid társalgás után szívélyesen elbúcsúztunk. Videokamerám előtt igyekeztek bemutatni értékeiket, pl. a dobokat. Egy helyen ugyanolyan piros szívet vásároltam, mint amilyet a szállásomon láttam. Az egyik nemzetiségi házban (Moshuo?)egy teljesen indián kinézetű fiatalembert láttunk. Nagyon érdekes sípokat próbálhattunk ki egy fiatal elárusító lány jóvoltából. A Bai ház megnyerte tetszésünket.

Harminckilencedik nap (07.07.16.) hétfő

A Green Lake Park-hoz közel eső pályaudvart a térképről néztük ki. A térképre ráböktünk, megmutattuk a taxisofőr hölgynek, aki gondolt egyet és a Dajachi tó partján lévő kapuhoz vitt bennünket. Ez is turistalátványosság, az igaz, de mi nem erre gondoltunk és nem is ezt mutattuk a hölgynek, akinek arra azért volt gondja, hogy a 13 jüan fuvardíj mellé 1 jüan csomagdíjat is kérjen. Amikor észrevettük, hogy lóvá tettek minket, a taxis már régen tovahajtott. Egy újabb taxi a kívánt helyre jutatott bennünket, de ezen a buszpályaudvaron nem kaptunk jegyet Dali-ba. Gyalog indultunk a megfelelő buszállomásra, de nem találtuk volna meg, ha egy sikátor szélén álldogáló fiú el nem vezet oda bennünket. Ez úgy történt, hogy Lily Sun-t felhívtam, majd mobiltelefonomat odaadtam a megszólított fiatalnak. A tanárnő szemmel láthatólag annyira a lelkére beszélt, hogy egészen a jegyárus ablakáig vezetett bennünket, és utána nyomatékosan megkért hívjam vissza Lily-t,( hogy ő bizony teljesítette hazafias kötelességét).Megvettem a jegyeket. Először nagyon drága jegyeket akart az elárusító eladni, ezért alkudtam, majd csak Dali-ig kértem, nem Li Chan-ig, hogy olcsóbb legyen. Dán kolláganőm előzőleg Li Chan-ba kirándult, azt hiszem vonattal, csakhát neki volt helyi kísérője, mi pedig nyelvtudás nélkül, egyedül utaztunk. 10:30 - kor indultunk el. A kalauznőt onnan lehetett felismerni, hogy hatalmas piros szalag volt a vállán átvetve. A jegyeket begyűjtötte. Néhány óra múlva járművünk megállt egy étteremnél. Kiderült, hogy az ebéd árát beleszámították jegyünkbe. A finom fogás jólesett. Utunkat folytatva élveztük a kitűnő minőségű autópályát és a festői tájat. A hegyoldalakon felbukkanó falvak képe valóban hasonlított, a csábító, színes utazási prospektusokhoz. Áthaladtunk egy fizetős autópálya kapun, majd valamit kiabálni kezdtek, amiből csak a Dali szót értettük. Feleségem gyorsan reagált." Itt le kell szállni!" Néhány pillanat múlva csomagostul lent találtuk magunkat az autópálya szélén, valami kezdődő külvárosban. Kénytelenek voltunk taxit fogadni.

A kommunikáció annyira rosszul ment, hogy az angolul semmit nem beszélő taxisnak eljátszottam és utánoztam az induló gőzmozdony hangját. Ekkor már mondta, és nekem is eszembe jutott, igen, Huo-che-zan a vasúti pályaudvar kínaiul. Ide megérkezve gyalog folytattuk utunkat a szocialista vívmányként megépített Új Dali-ba. A széles sugárút bővelkedik monumentális szocialista realista emlékművekben. Közben hatalmas esőfelhők tornyosultak a város mögötti hatalmas hegység fölé.

Jónak láttuk újabb taxit fogni, ezúttal hotelt kerestünk. El is jutottunk egy központi, előkelő márványcsodába, ahol nem volt olcsó szobájuk. Ji baj, valahogy így kell mondani a száz jüant. Taxisofőrünk megértette, hogy százjüanos hotelszobát szeretnénk. A második hotel már ilyen volt egy mellékutcában. Fürdőszoba és tévéhasználat a dupla ágyas szobában. Számunkra ez teljesen elegendő komfort volt.

Negyvenedik nap (07.07.17.) kedd

A vasúti pályaudvar pénztáránál egy fiatal kínai aneszteziológus szakorvos segített jegyet vásárolni vissza Kunmingba, akivel véletlenül futottunk össze egy sorban várakozván. Sajnos csak éjszakai járatra kaptunk jegyet, hálókocsival. Kevés taxi vesztegelt a pályaudvar előtt, ezért egy helyi fiatalemberrel együtt szálltunk be egy autóba. Yunnani szokás szerint, teljesen lehajtott ablakokkal hajtottunk a híres három pagoda felé. Útitársunk kicsit hamarabb kiszállt, fizetett, de bizony mi sokalltuk a fuvardíjat, és megérkezvén nem akartuk kifizetni a kért összeget. Több embert is megkérdeztünk, pl. a pénztárban dolgozókat, hogy mennyi is a fuvardíj és csomagdíj ezen a kb. 23 kilométeren. Végül is kompromisszumos megállapodásra jutottunk, a sofőr engedett és rendeztük tartozásunkat. A három pagodához stílusosan három kapunál lehetett jegyet váltani. Nagyon türelmetlenek voltunk, vonzott bennünket a hihetetlen látvány. Valami elképesztő érzés ezeknek a VIII. században épült szakrális tornyoknak a közelébe érni. Megrendítő élmény. Az út felfelé vezetett, meglepetésünkre újabb és újabb buddhista templomokon keresztül. A bejáratoknál füstölők, teli gyertyával, fortyogó viasszal. A templomokban az oltárokon hatalmas aranyozott Buddha szobrok, de az első templom egyik épületében rengeteg életnagyságú szobrot találtunk, amelyek valószínűleg különböző szerzeteseket ábrázoltak. Múzeumi szobrok, jegyeztem fel magamnak. A mintegy 20-30 templomot megmászván, az emelkedő út végén, egy templomteraszról csodálatos kilátás fogadott bennünket az Er-hai tóra. Közben szuveníreket vásárolhattunk, pl. egy nemes kőből készült karkötőt vásároltam feleségemnek. A hegyoldalról lejőve, több minibuszt is láttunk a téren várakozni. Az egyikből szimpatikusnak tűnő fiatal emberek szálltak ki. Beszélgetni kezdtünk, és a visszautat Dali óvárosába velük tettük meg. Egy nagyon kedves, szépszemű, Bai nemzetiségű lány segített hotelszobát találni, és mindezt nagyon mérsékelt áron, minimális fizetségért tette. A szobánkban a szőnyeg meglehetősen elhasznált volt és talán az ágynemű sem volt teljesen kifogástalan állapotban, de ez nem izgatott túlzottan bennünket. Vacsora előtt sétálni mentünk a közeli parkba, ahol megcsodáltunk egy banánfát. A kertek mindig nagyon szépen kiképzettek, ez sem maradt el a várakozástól. Innen egy sétálóutcára jutottunk, majd kinéztünk magunknak egy étkezőhelyet, ahol általában a helyiek fordulnak meg. Szokás szerint néhány nyársat kiválasztottunk, megsütettük és kissé alkalmi ülőkéken ülve, egy utcai asztalnál elfogyasztottuk ennivalónkat. A továbbiakban CD és ruhavásárlás következett.

Negyvenegyedik nap (07.07.18.) szerda

Reggel a szobát elhagytuk, de csomagjainkat a recepción hagytuk. Újabb sétára indultunk Dali óvárosában. Találtunk egy ékszer üzletet, ahol is az ötvösök kinn kalapálták ékszereiket az utcán. Vásárlás után elbűvölve folytattuk sétánkat a forgatagban. Mindenfelé árusok, boltok, étkezőhelyek, éttermek. A koldusok persze nem hagytak békét nekünk, szinte folyamatosan zaklattak... Egy hangulatos utca éttermében kínai ebédet fogyasztottunk. A teraszon foglaltunk helyet, és a mosdóra igyekezvén csodálkozva vettük észre, hogy belül az étteremben zenéltek. Egy úr játszott a számomra ismeretlen húros hangszeren, egy hölgy pedig figyelmesen hallgatta játékát. Ebéd után elégedetten folytattuk sétánkat az óváros utcáin. Az egyik sétálóutca végén színvonalas toalettet találtunk. Újabb vásárlások következtek. Piros hátizsákot is vásároltunk, növekvő felszerelésünk tárolására. Magamnak vastag pandaszőr ecsetet vásároltam. Mivel az eső folyamatosan szemerkélt, a felkínált falulátogatásról lemondtunk. Lassan el is untuk barangolásunkat. Vacsorára tojáslevet ettem, mellé pedig sört rendeltem. Estére nagy tömeg verődött össze a hotelünk előtt lévő buszmegállóban. Alig sikerült felkapaszkodnunk nagy csomagjainkkal. Hatalmas forróság volt, végigálltuk az utat, azaz majdnem végig, hiszen tévedésből néhány megállóval hamarabb szálltunk le. Kénytelenek voltunk taxival fogadni, a már nagyon közel lévő vasútállomásig. A vonat időben érkezett. Meglehetősen furcsa volt az ajtó nélküli, emeletes hálókabin egyik ágyára telepedni, miközben a folyosón jöttek mentek az emberek. Néhány órát aludhattunk, amikor az izgatott kalauznő felkeltett bennünket. Magyarázott, magyarázott, de hiába próbáltam összerakni kicsinyke kínai nyelvtudásom, az cserbenhagyott." Let's go! Let's go!" mondta ekkor. Azt hittem komoly baj van. Megszólalt az egyik utas angolul, látván, hogy nem értjük a helyzetet. Az állandó esőzések miatt a hegyoldal a vasúti sínekre omlott, és így a vonat nagy kerülővel kényszerült folytatni az útját. Mi pedig választhattunk, hogy vagy buszra szállunk, mint ahogyan az angolul beszélő utastársunk, vagy pedig a sokat késő vonaton maradunk. Elég álmosak voltunk hozzá, hogy a kényelmes fekhelyet válaszuk. Arra persze nem is gondoltunk, hogy másnap reggel helyett csak valamikor délben érkezünk majd meg...

Negyvenkettedik nap (07.07.19.) csütörtök

Reggel hétre felöltöztem. Számításaim szerint nyolc óra körül kellett volna befutnunk a kunmingi pályaudvarra. Helyette csak eső, hegyek, szépen művelt földek és ázó emberek látványa... A kalauznőtől megtudtam, 11 órára érünk a városba. Eszter bölcsen visszafeküdt aludni. Megérkezvén szokatlanul hosszú időbe tellett, mire sikerült taxit szereznem a forgalmas épület előtti téren. A Nordica galériába hajtattunk, hogy Eszter repülőjegyét átvegyük. Innen a 62-es busszal a szállásomra mentünk, engedtek az árából, kifejezetten a számunkra. A közeli szabó hölgyhöz siettünk, hogy Eszter előzőleg megrendelt ruháját átvegyük. Kiderült, hogy a ruha csak másnapra fog elkészülni.

Negyvenharmadik nap (07.07.20.) péntek

Még egy nap Eszterrel Kunmingban. Nagyon esett az eső, ezért Eszter kívánságára taxiba ültünk. A sofőr sajnos téves irányba indult el. Töbszöri telefonos tolmácsolásra értette csak meg, hogy nem a város szélén fekvő Minority Village.be kell vinnie bennünket, hanem a központban lévő Provincial Museum-hoz. Azért becsületes volt, mert célba érkezvén nem akarta elkérni a taxióra szerinti 35 jüant, hanem csak húszat kért. Végül is 25 jüant fizettem neki. A múzeum melletti sugárúton megtaláltuk az előzőleg már felfedezett, ismerős gyöngyboltot. Az árus ott helyben hosszabbra fűzte az általam választott nyakláncot. Szép dobozokat is vásároltunk az ajándékba vett új szerzeményeinknek. Visszafelé busszal mentünk. A szabónál ruhapróba következett. A felsőrészen és a nadrágon kellett igazítani. Vacsorázni a közelben lévő tibeti étterembe mentünk. Dán kolléganőm előzőleg már járt ott, elbeszélése alapján vártuk, hogy belépésünkkor ünnepélyesen fogadnak bennünket. Ezúttal a körbeéneklés és a fehér sál, amit hagyományosan minden belépő nyakába akasztanak, elmaradt, mivel esküvő vacsorát tartottak a nagyteremben. Az emeletre mehettünk az ünneplő násznépi sokaságon keresztül. Egy elfüggönyözött szeparéban foglaltunk helyet. Az étlapról tibeti ételkülönlegességeket választottunk.

Negyvennegyedik nap (07.07.21.) szombat

Korán reggel Tina a megbeszélt helyen várt bennünket a minibusszal. Egyik rokonát kérte meg a fuvarozásra. Szívesen beleegyeztünk, hiszen a korai órákban nem könnyű taxit fogni az utcán. A repülőtéren minden simán ment, Eszter becsekkelt, és elutazott. Hazatérve lefeküdtem aludni. Tina ébresztett fel, aki egy szakemberrel érkezett a hűtőszekrény megvizsgálni. Az eső szakadatlanul kopogott, jól esett munkához látni a szobaerkélyen berendezett műteremben. Mindig ég a kezem alatt a munka, ha szünetet tartok. Vékony, itatósszerű rizspapírra festettem. Borús, szürke hangulatú kép született a kezem alatt.

Negyvenötödik nap (07.07.22.) vasárnap

Festés a műteremben. Ugyanazt az ünnepi, piros-sárga-kék színhatást szerettem volna használni, mint előző nap. Ezúttal az akcentusok kisebbek lettek. Izgalmasan alakult a csöpögtetett kompozíció térhatása. Egész késő estig, szürkületig köröztem ecsetemmel, hogy egységet teremtsek és visszanyerjem a felület világosságát. Ebéd után azért a közeli parkban sétáltam egy keveset, figyeltem és fényképeztem a nép életét.

Negyvenhatodik nap (07.07.23.) hétfő

Éjszaka 01:20-kor Eszter felszállt Pekingből. Majd estefelé várom, vagyis kínai idő szerint éjfélután, hogy felhívjon otthonról, miután szerencsésen hazaérkezett. Mégis, hajnali öt órakor ébredtem a telefoncsörgésre. Eszter elnézést kért, odahaza elfeledkezett az időkülönbségről. Kislányom is rögtönzött valami korának megfelelőt a telefonkagylóba, amitől jó kedvre derültem.

Negyvenhetedik nap (07.07.24.) kedd

Dán kolléganőmmel öt órakor beszéltünk meg találkozót a lakásban. Időre megjöttem a műteremből, de két kislány és anyukáik csak nem akartak elindulni a tibeti étterembe. Ugyanis Susanne hamarosan visszautazik Dániába. Kávézgattunk, a lányok pedig teáztak. Amikor nagy nehezen elindultunk, Lin még betért a varrónőhöz, aki mindenkinek vart valamit. Tehát valóban időbe telt, mire gyalog elértük a MAKYE tibeti éttermet, ugyanazt, ahol Eszterrel is vacsoráztunk. Felmentünk az emeleti nagyterembe. Balról az első asztalt kaptuk meg. A személyzet rendkívülien kedves volt, az ember úgy érezte, megkülönböztetett figyelmet kap. Szerencsére Lin anyanyelvén megoldotta az összes rendelési problémánkat. Az étlapról nem csípős fogásokat választottunk, és természetesen jakvaj teát. Az étkeket gyorsan feltálalták a két kislány nagy megelégedésére. Mi is élveztük az ízletes ételeket. A zenekar ekkor jött oda hozzánk, nyilván a többi vendéggel voltak addig elfoglalva. Mindenkit körbemuzsikáltak, és fehér selyemsálat is kaptunk a nyakunkba. Én Eszternek is kértem egyet. Óriási hangulat uralkodott a teremben. Tele volt vendéggel, akik hangos jókedvükben magasra dobálták az imént kapott fehér sálakat. Hamarosan elkezdődött a zenés bemutató. Ízelítő a tibeti nép szokásaiból, zenéiből, táncaiból. Lassan felengedtünk, a gyerekek után mi is beálltunk táncolni a körbe. Annyira, hogy alig tudtam leállni a végén. Igazán szép este volt.

Negyvennyolcadik nap (07.07.25.) szerda

Bementem a Nordica galéria irodájába. Beszéltem Tinával, majd Ninával is, aki egyre segítőkészebbnek mutatkozott az utóbbi időben. Megállapodtunk a 10. 30 - as találkozásban selyemvásárlás ügyében.

Negyvenkilencedik nap (07.07.26.) csütörtök

Munka a műteremben. Időben lementem a bejárathoz, de körül kellett mennem, mert furcsamód valaki bezárta az emeleti ajtót, ahol le szoktunk járni. Nagyon csodálkoztam, hogy egy ilyen megbízható valaki, mint Nina, nincs ott a megbeszélt helyen és időben. Egy fél óráig várakoztam már talán amikor megjelent. Elmagyarázta, hogy ők keresztények, és úgy érezték, hogy most kell imádkozniuk. Ezért zárták be az ajtókat. Megállapodtunk egy másnapi időpontban.

Folyt.köv.