Interjú

A kókuszdió széttörése - beszélgetés Csikós Tiborral

1. Tisztelt Csikós Tibor, Ön a Magyar Képzőművészeti Egyetemen diplomázott. Tehát végzettsége szerint festőművész, mégis egy adott pillanatban a meglehetősen nehéz, munka és időigényes képgrafika felé fordult, amely elől általában gyorsan más műfajokhoz menekülnek az alkotók. Hogyan történt mindez, és alkotásaiban fölénybe kerül-e az egyik médium a másikkal szemben?
A kérdés érdekes. Tulajdonképpen mindig is festőnek készültem, azt gyakoroltam, és annak is értem be, vagyis ez tulajdonképpen egy máig tartó folyamat, ha pontosabban szeretnék fogalmazni. Amikor a mélynyomódúcos grafikával komolyabb ismeretséget kötöttem, már meglehetősen sok festői stúdium és néhány év alkotói munka is volt mögöttem. Ez a berögződöttség azóta sem változott. Ugyanakkor az is lehet, hogy festőként gondolkodó grafikus vagyok, ugyanis általában festékhez, színekhez szeretek nyúlni, de egy idő óta képeimet vonalhalmazokra bontom, ami nyilvánvalóan a grafika miatt van. Ez a grafika visszahatása a munkámra, az egyetemi éveim alatt még egészen másként rajzoltam. Párizsi tartózkodásom után történt már, hogy egy rajztanári továbbképzésen puha grafitceruzával tanulmányrajzot készítettem egy fa terméséről. A stúdium minden követelménynek megfelelt, igen magasra értékelték, és amikor az egész projektum közszemlére került, akkor tudatosodott bennem, hogy grafikusként rajzolok. Rajzomon vonalhalmazok tömkelegére bontottam a tér-formát, fényt-árnyékot.Hogyan jutottam ide? Azt hiszem az egyetemi éveimmel kell kezdenem. A budapesti négy év nagyon gyorsan elmúlt. Az első két évben vélt és valós rajztudásbeli hátrányomat igyekeztem minden erőmmel lefaragni. Esténként karate edzésekre jártam, akkor volt felfejlődő félben a magyar sport karate. Eleinte csak annyit fektettem bele, mint egy átlag vajdasági fiatal, mondjuk Magyarkanizsán. Budapesten mégis gyorsan edző és versenyző is lett belőlem. Emlékszem Papp László kijárt a versenyeinkre. Szeretett viccelődni. Nekem is jutott belőle, amikor észrevette csodáló tekintetemet. Keszity két danos mester gyakran járt az akkori Zrenjanin-ból Budapestre edzéseket tartan. A sportban és a művészetben is nagy volt a hajtás. Karatés reputációm következtében évfolyamtársaim előtt bizonyos tekintélyre tettem szert. Néhányukon keresztül sikerült egy vékony kapcsolatot kialakítani a budapesti avantgarde egy kis szeletével, ahol elfogadtak. Ez a munkámban is megmutatkozó irányváltás megbontotta korábbi jó viszonyomat Gerzson mesterrel, aki a föstés mesterségére tanított volna becsülettel az egyetemen. Emiatt nem maradhattam diplomázás után ötöd-hatod stb., további évekre, hanem hazatérve hirtelen légüres térben találtam magam Kanizsán. A karatét időközben abbahagytam, és katonai szolgálatra is csak kínosan lassan hívtak be. Újvidéken fel sem vettek az ULUV (Vajdasági Képzőművészek Szövetsége)tagságába, hiába próbálkoztam kétszer is. Teljesen ismeretlen voltam, semmi sem sikerült. Ez a sokk volt az oka, hogy nem nyugodhattam, hiába találtam jó állást Szabadkán, a letöltött katonai szolgálat után. Muszáj volt kijutnom Párizsba. Ekkor kínálta a sors a lehetőséget, hogy grafikát tanuljak. Nagyon büszke vagyok rá ma is, hogy ott tanulhattam, ahol ennek a műfajnak igazi anyagi kultúrája, társadalmi elfogadottsága, galériarendszere, kialakult kereskedelme van. Joelle Serve műhelye / ahol tanulni kezdtem / ma is működik Párizsban. Ez a művésznő a technikai felkészültségre igen nagy hangsúlyt fektetett műhelyében. Rézkarcot, gyantaporos foltmaratást, lágyalapot és a rézmetszés alapjait sajátítottam itt el. Mindezt úgy, hogy minden alkalommal söprögettünk asztalunk körül a műhelyben, és szigorúan felraktuk a székeket távozáskor. Néhány ösztöndíjas, valamint nagyon komoly amatőrök, pl. műkedvelő mérnökök jártak ide grafikázni abban az időben. Egy ízben egy nagyméretű gazdátlan cinklemezt találtam a műhely egy szegletében. Joelle megtanított rá, hogyan kell az egészet kézi erővel lecsiszolni, felpolírozni úgy, hogy egy újabb munka készülhessen rá. Egy álló napig csiszoltam a lemezt. Én mindig csak ilyen munkás példákat láttam magam előtt, nem pedig izzadságtól menekülő művészpalántákat, vagy esetleg elkényeztetett titánokat.Azután itt van az alkatom kérdése is. Megvallom, mindig is nagy kínok között festettem. Soha nem volt meg a festés egyértelműsége számomra, mint ahogy az általában egyértelmű volt a rajzolásnál. Néha még ma is zavarba jövök, ha festékkel kell dolgoznom, hiszen annyi probléma van itt: a tónus, a szín, az anyag képlékenysége. Persze egy bizonyos tudással a hátam mögött már másként sikerülnek a képeim, de a tanulásnak soha nincs vége.
2. Vissza tud-e emlékezni arra a pillanatra, amikor már teljes bizonyossággal tudta, hogy a képzőművészet az Ön élethivatása lesz? Mi volt e döntésének meghatározó, legfontosabb része? Van-e olyan személy, vagy pedig történés, amelyhez ez kapcsolható? Természetesen igen. Konkrét történéshez, személyhez, kora gyermekkoromhoz tudom kapcsolni. A valóság mindig arra tanít, hogy a dolgok összetettebbek, mint ahogy gondoljuk, vagy figyelembe tudjuk venni. Ez mégis egyszerű, talán. Kisgyermekként az első igazi dicséretet egy képeslap lemásolásával értem el. Mézes mackó soha nem jutott el a Mézeskalács újvidéki szerkesztőségébe, ugyanis a szüleim elmulasztották beküldeni. Bennem mégis rögzült, hogy én jó rajzoló vagyok, úgyhogy ezután mindig igyekeztem ezt mások előtt bizonyítani. Horgoson van egy unokatestvérem, akinek a hatalmas képregénytárát hetekig bújtuk nyaranta. Ő az, aki apró trükkökre tanított a rajzolásban. Kitűnően faragott, és amikor vizes rongyokból egyszer egy barátja előtt kibontotta agyagból formázott atlétáját, úgy gondoltam a világ legnagyobb művésze pont az én unokatestvérem. Kanizsán, általános iskolás koromban az anyukám iskolás rajzait másoltam. Emlékszem, hogy mennyire fájt a kritika: nem tudok úgy festeni, hogy a dolgok térben látszódjanak, mint ahogyan azt Dobó Tihamér festőművész tudja. Aztán kiváló rajztanár nénink, Bicskei Jovánka felfedezte, hogy egyik osztálytársunkból művész lehetne, mint ahogy Dobó Tihamér tehetséges festőművész, és ezt az egész osztály előtt ki is jelentette. Ezt az osztálytársamat Nagy Józsefnek hívták. Mondjam még? Hetedik- nyolcadikban már együtt jártunk Szkipével (ma Josef Nadj nemzetközi hírű táncművész és koreográfus), aki a padtársam is volt akkor, az összes létező szakkörre és kiállítás megnyitókra, együtt bújtuk a szakkönyveket, küldözgettük a rajzainkat az Ács József vezette KLI-nek Újvidékre. Egy zentai vernissage-on megismerkedtünk Benes Józseffel. Nyolcadik után gyermekművésztelepre küldtek Pacsérra. Itt Torok Sándor és Gyurkovics Hunor tanítottak. Ők is úgy fogták fel, és ezt hangsúlyozták is, hogy majd egyszer kollégák leszünk. A pálya választása ekkor megtörtént. A családom nem bátorított, de nem is gördített akadályt az utamba. Diplomázás után rajztanárként tanítottam egy évet Kanizsán, a Zmaj Általános Iskolában, Bicskei Jovánkával együtt, aki most is kitűnt rendkívüli kedvességével, áldozatos munkavállalásával. Tapasztalhattam, hogy Dobó Tihamér festőművész még mindig ugyanolyan népszerűségnek örvendett a kanizsai gyerekek között, mint annak idején közöttünk, a hatvanas-hetvenes években.

3. Figurális művészet, vagy pedig tárgynélküliség? Mindkét terület érdekelte Önt, természetesnek vette mindkét terület kutatását? Melyikben érezte jobban magát?Valóban vannak figurális és absztrakt munkáim is. A figurációnál egy bizonyos szakmai biztonság megszerzése kötötte le a figyelmemet. Ez természetes, hiszen a rajzolás felől közelítettem a képzőművészethez. (Valamikor ez annyira hozzátartozott a művészképzéshez, hogy el sem lehetett képzelni másként.) Aki rajzolni nem tud, számomra nem is képzőművész. Igaz, olyan korban élünk, ahol a határok egyre inkább elmosódnak, kiszélesednek, de ugyanakkor a klasszikus értékekre való visszautalás erőteljes jelei is felfedezhetőek a kortárs művészetben. Tehát ez mégis aktuális és mérvadó követelmény.Ami engem illet, már az egyetemi tanulmányaim idejének második felében, (amikor már eléggé jól tudtam rajzolni az évfolyamtársaimhoz képest), megpróbáltam kiszélesíteni a lehetőségeimet. Az akkori akadémikus tanulmányfestés gyakorlata egyáltalán nem elégítette ki igényeimet. Kipróbáltam az absztrakt festést, csurgatást, decalcomániát, art brutot és a művészeti akciót is az Indigó csoport egyik kiállításán. Egy egész sorozat kollázst szenteltem a kép olyan drasztikus intervenciókkal való alakításának, mint a festőrongy csapkodása, tépés, taposás, égetés. Erre mondta Gerzson mester, hogy először zongorázni kell megtanulni, és csak utána a zongorát baltával szétverni. Ezeket a kollázsaimat egy mappában elvittem Budapestről Újvidékre, az Új Symposion szerkesztőségébe, ahol is az egész mappát szépen visszaadták, ma sem értem, hogy miért?! (A vajdasági irodalmárok mindig is kirekesztően viszonyultak hozzám, tisztelet a kivételnek!?)Az egyetemen kénytelen voltam továbbra is akt stúdiumokat festeni, amit meglehetősen karikaturisztikus modorban tettem, úgyhogy teljesen megromlott a mesteremmel való viszonyom. Egyetemi éveim után viszont csak azért is visszatértem a stúdiumokhoz, ekkor született a közismert bohócbábú sorozatom. Ez nem volt teljesen rossz, de magárahagyatottságomban, egy vélt kritika alapján újabb ötlet megvalósításához fogtam Kanizsán. Párhuzamot húztam a motorosok címkékkel teletűzdelt színes ruhái és a bohóc megjelenése között. Azt hiszem, ezt nagyon kevesen értették meg, úgyhogy ezt a sorozatot nem érzem sikeresnek.Ahhoz, hogy teljesen más területekre evezzek, egy annyira más közeg kellett, mint Párizs metropolisza, ahol az ember az utcán beszélgetve is művészetelméleti kérdésekbe bonyolódhat. Itt ismerkedtem meg a számomra részleteiben ismeretlen 50-es évek absztrakciójával, de Jean Dubuffet élő művészete is konkrét valóssággá vált. Valószínűleg Hayter iskolájától számítható a változás a munkáimban. A következő elgondolást, a tervezett firkafej sorozatot már teljesen eltárgyatlanítottam, és gesztusos absztrakt akvarelleket kezdtem festeni.( Párizsi fények, Hajnal a téren, stb.) A kilencvenes években már csak a lírai absztrakció, a gesztus és a struktúra, a halmazok érdekeltek.A tárgynélküli művészet, különösen pedig annak a formátlanított változata rengeteg energiát szabadított fel, és ettől a munkám sokkal magával ragadóbb, izgalmasabb lett. Itt juthatott kifejezésre lírai vénám.Újabban kísérletezni kezdtem fotográfiák bevonásával, ugyanis elkezdett zavarni az absztrakciónál a kép hiánya. Azonkívül rengeteg élmény ért itt Svédországban, amit szeretnék kifejezésre juttatni.
4. Többször is járt tanulmányúton külföldön, valamint külföldi művészek műhelyeiben és műtermeiben is. Legyen szíves, meséljen erről nekünk valamit. Igen, több országban is jártam tanulmányúton és alkotók műhelyeiben, műtermeiben. Számomra Párizs rendkívül izgalmas hely. Hihetetlen élmény volt egy vajdasági kisvárosból a fények városába érkezni 1986-ban, és elfoglalni a Cité Internationale dés Arts egy vadonatúj építésű műterem-stúdióját, a főépület melletti kis utcácskában, a L'Hotel de Ville-től (Városháza, közvetlen központ) százméternyire. A műteremlakás első használója voltam, el is irigyelték tőlem a francia kollegák gyorsan. Itt láttam először távolról érkezett művészek műtermeit. Kezdeti, magányos napjaimat megunva, egy vidáman nevető társaság után beléptem a liftbe. Megismerkedtünk, és hamarosan meghívtak műteremnézőbe egy ír festőművészhez a Montmartre-ra. Kis nyelvi problémáim azért adódtak, de szorgalmasan jártam nyelvórákra az Alliance Francaise-ra, majd a Városi elöljáróságra. A barátkozás is sokat segített. Hamarosan otthonos vendég lettem a társasági összejöveteleken. Jugoszláviából is érkeztek művészek 2 hónapos tartózkodásra. Itt ismerkedtem meg többek között Halil Tikvesa grafikusművésszel. A Cité grafikai műhelyét a dán Bo Halbirk vezette. Részletesen megmutatta nekem a modern felszerelést, de akkor már az Atelier 63-ban rendszeresen készítettem a fémdúcaimat. A Cité Szajna parti főépületének udvarán kellett áthaladni, hogy az ember Halbirk birodalmába jusson. Itt megnézhettem a 6 méter magas szobrászműtermeket is. Később Antonio Lazo venezuelai festőművésszel és Key Hassan délafrikai grafikussal barátkoztam, itt a nemzetközi művészvárosban. Mindkettőjüknek saját műteremstúdiójuk volt, ahogyan nekem is. Időnként a Jugoszláv kultúrközpont rendezvényein is megfordultam. Itt ismerkedtem meg Bojan Bem festőművésszel, és sokkal később Danilo Kis íróval. Egy alkalommal a legendás Desanka Maksimovic költőnő irodalmi estjére mentem. Emlékszem mondataira. Idézem: "Amit a németek a második világháborúban elkövettek az én népem ellen, azt most az én népem is elkövetheti valaki mással szemben." Akkor még fogalmam sem volt, hogy mire gondolhatott.

Egy ösztöndíjas barát segítségével bekukkantottam a párizsi Beaux-Arts Giorgio Silvestri vezette osztályra is. Amit ott láttam, az teljesen megdöbbentett. A festő osztály hallgatói nem ecsettel festettek, hanem azzal voltak elfoglalva, hogy szikével színes, pl. kék papírokat vékony csíkokra metéljenek, és azokból kollázsokat ragasszanak. Nem értettem, de valószínűleg nagy hatást tett rám az osztály összehangolt tevékenysége. Később Silvestri mesterrel is megismerkedtem.

A legnagyobb élménynek 1987 nyarán, és őszén S. W. Hayter műtermében tanítványként tett látogatásaim számítanak. Júniusban, júliusban és augusztusban immár az Atelier 17-ben dolgoztam, Joelle egész nyárra bezárta grafikai műhelyét, az Atelier 63-at, amit Hayter valamikori tanítványaként nyitott. Az idős Hayter mester hetente kétszer jött taxival a Rue Didot- ba, az Atelier 17-be. Szellemi frissességével mindenkit lenyűgözött. Tulajdonképpen csak akkor érzékeltem, hogy egy aggastyánnal beszélgetek, amikor láttam remegő térddel lefelé indulni a pincébe vezető falépcsőn. Itt a kisebb présgépek, és nagy fafiókokban a nagyon fontos archívum kapott helyet. Minden, a műhelyben dolgozott grafikusnak külön mappája volt, néhány fontos nyomattal. Itt a szabadkai születésű Josip Skenderovic Ago munkáit is megtaláltam. Egy alkalommal pedig a híres galériás, Riedel jött el személyesen Hayter mesterhez, elhunyt művészek grafikái érdekelték különösen. Volt, aki egész életművét fekete -fehér rézmetszetekben hagyta hátra, ami tudvalevőleg sziszifuszi munka és középkori technika ,mégis amit létrehozott az, modern és időtálló. Mint korábban említettem, én csak jó példákra emlékszem, akkor is, ha nagyon sokan nem értik meg manapság, miért foglalkozik valaki anyagilag ennyire nem kifizetendő, időt rabló munkával.

Az Atelier 17-ben kezdő grafikusok számára a belépő a plaque experimental,(értsd: kísérleti lemez- tenyérnyi cinklemez, amelyet kb. 18 nyomatig kellett felfejleszteni) volt, amit egyes idősebb grafikusok nagyon utáltak ott, mert szerintük ezzel kényszeríttette tanítványira látásmódját az idős mester. Én meglehetős áhítattal, és nagy gondossággal készítettem el ezt a munkát. Példaképeim a műhelyben dolgozó japán grafikusok voltak, akik száradni is úgy raktak le egy dúcot, hogy a kis fémlemez négy sarkát kis krétadarabokkal alátámasztották, hogy az egész jól kiszáradjon.Mikor a beiskolázási munka elkészült, nyomataimat az asszisztens segítségével kiraktuk a falra, leültem Billel, (ahogy Haytert a barátai nevezték), aki a sorozatot elemezve egy újfajta gondolkodásra nyitotta rá a szememet. Ezután következett a második lecke, egy valamivel egyszerűbb dúc elkészítése rézmetszőkéssel. Ez is teljesen új volt számomra. A harmadik lecke abból állt, hogy megfogtuk idős mesterünk kezét, aki karjával és egész testtartásával bemutatta, hogyan kell hihetelen lazasággal a rajzolóeszközt (a metszőkést vagy a rézkarcoló tűt) megragadni. Otthoni rajzolásra buzdított bennünket.Közben voltak galérialátogató napok. Ez abból állt, hogy sok, mondjuk a Szajna jobb partján lévő galériában összehangoltan , egy időben rendeztek kiállítás megnyitókat és a közönség egyik helyszíntől a másikig vándorolt. Hihetetlen mennyiségű alkotást látott így az ember egyetlen délután. Egy ilyen alkalommal látott újszerű, és óriási gesztusértékű munka befolyásolta firkafej tollrajzaimat. Emlékszem, hogy Hayter hosszasan figyelte vonalaimat és akcentusaimat az egyik ilyen spontán rajzocskán. Gondolom, hogy tetszett neki. Havi rendszerességgel, szombatonként a tanítványok meghatározott időre voltak berendelve a mester hatalmas, galériával is ellátott műtermébe, amely a XIV. kerületben, a csillagvizsgáló közelében volt. Rendszerint egyik asszisztense nyitott ajtót, egy japán hölgyre emlékezem. A japán grafikusok különösen becsülték az idős művészt. Festőállványokon több nagyméretű vászon volt látható, amelyeken a mester valószínűleg felváltva dolgozott. Óriási létra állt a falnak támasztva. A helyiség egyik fala keretbe foglalt kis üveglapokból állott. Sajátos módon a vásznakra vékony japán papírt kasíroztatott, ez az alap felelt meg legjobban színes lazúr technikájának. (Az olajfestéket áttetsző rétegekben, hígítva vitte fel a vásznaira.)Sohasem az aktuális munkáiról beszélt. Amikor a társaság összegyűlt, és székeken helyet foglaltunk, akkor a segédje előhúzott a tárlóból egy-egy befejezett nagyméretű vásznat. Az egyik ilyen munkája sárgával és fehérrel volt festve. Ezt az emberek nem nagyon szeretik, okított bennünket. Szóba kerültek a színek. Festményei nagyon erősen színesek voltak. (Számomra hiányzottak a fehér felületek az egyes színfoltok között.) Azt mondta, felejtsük el a tizenkét osztatú színkört. A legújabb kutatások már megdöntötték ezt az elméletet. A színt az ember inkább sejti. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy sokat szemléljük a munkánkat.A következő év májusában nyílt egy nagy kiállítása a Riedel galériában (Galerie J. C. Riedel ), az utcák utcájában, a Rue du Seine-ben , ahol a legfontosabb párizsi galériák kaptak helyet. Máig őrzöm ezt a kiállításplakátot. Júniusban sajnos már a komemorációs ünnepségre voltunk hivatalosak, a Pere Lachaise temető ravatalozójába. (Mesterünk 88 éves korában, egy infarktus következtében elhunyt.) A vendégek között megjelent Pierre Alechinsky festőművész is. Az a néhány svédországi műterem, amit nekem személyesen alkalmam volt látni, szóra sem érdemes, de nyilván túl kevés ilyet láttam eddig. Svédországban viszont nagyszerűek a kollektív műtermek. Magam is rögtön tagja lettem egy ilyennek. A göteborgi KKV-be (Konstärnernas Kollektiv Verkstadt i Göteborg) nagyon nehéz bejutni, de engem azonnal felvettek a tagok közé, mivel az Atelier 17-ben tanultam Párizsban. Ezért itt minden ősszel a Kulturnatta-n (nyitott nap) bemutatom a viszkozitás technika alkalmazását, ami tulajdonképpen elég attraktív eljárás, és ezt a közönség díjazza is általában. A kollektív műhely a város legszebb pontján fekszik, a Göta ( Gót) folyó torkolatánál. Valamikor ide építették a várat, ahonnan a határt és a forgalmat ellenőrizték. A vár romjaira a XIX. században cukorgyárat építettek, ezt az épületet kapták meg 1970-ben a művészek. Az itt található asztalosműhely a legmodernebb gépekkel van felszerelve, de lehet itt bronzot és üveget önteni, fémmegmunkáló, kerámia, tűzzománc műhelyek kaptak helyet a felső emeleten, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a tengerrel egybeolvadó folyótorkolatra, valamint a város legszebb, emelt ívű hídjára. Egy szinttel lejjebb a textilműhely és a grafikai műhelyek (szita, rézkarc, litográfia és számítógépek) vannak. A textilműhely asztalai tíz méternél is hosszabbak. Az itt töltött időért természetesen fizetni kell, ami minimum napi 10 euró, ezért igyekszem jól beosztani az időmet, amikor itt dolgozom. Kínában csak egy városban, a délnyugat kínai Kunming-ban látogattam műtermeket. Gyárépületek raktáraiban, rogyadozó csarnokokban rendezik be víz és toalett nélküli, nem túl igényes műtermeiket. (Ezek a műtermek egyes budapesti szocreál műtermekkel mutatnak némi rokonságot talán). Igen nagynevű, nemzetközi reputációval rendelkező művészek műtermei is ilyen környezetben kapnak helyet.. A művészi munkára igényesek, találékonyak. Nagyon biztosak a szakmában, kitűnő rajzolók, ami nem mondható el a svéd kollegákról. Gondolom, az olvasók közül sokan ismerik a nagyszerű, ironikus realista kínai festészetet, valamint a modernizmus egyéb ottani műfajait, ami óriási nemzetközi reputációval rendelkezik. Pekingben sajnos túl rövid ideig tartózkodtam, de szép emlék marad a modern Művészeti Múzeum kiállítása, amit az Amerikában élő Zhou testvérpár ( Zhou Brothers) életművének szenteltek.

5. Létrehozott egy meglehetősen sajátos, felismerhető és individuális kézírást festészetében, és különösen úgy tűnik számomra, még inkább a grafikában. Hogyan jutott ezekhez a megoldásokhoz? Vajon az esztétikum fedezte fel és formálta meg a technikát, vagy éppen a technika határozta meg a képzőművészeti esztétikum megformálását? Ha megpróbálok számot vetni azzal, ami sajátos, és azzal, ami munkáimat jellemzi az utóbbi tizenöt, esetleg húsz évben, be kell látnom, hogy ezek a formák Párizs és az Atelier 17 nélkül nem születtek volna meg. Amikor ott akvarelleket kezdtem festeni, öntudatlanul is körökkel kezdtem a munkát. Nem vizeztem be előre a papírt, mint más rendes akvarellfestők, hanem ecsettel rajzolt vizes körökkel bontottam meg a papír egyöntetű fehér felületét. Későbbaz már tudatos döntés volt, hogy köröket használó minimalista program megvalósítását tűzzem ki magam elé, és ennek semmi köze bármiféle technikához, technikai meghatározottsághoz. 1993-ban redukáltam a fontos képi elemeket. Maradt a kör, mint alapelem. Bármilyen szép elhatározás volt, nem tudtam csak körökből építkezni. A kör mellett van egy másik gyakran jelenlévő elem, nevezzük csillagnak. Tulajdonképpen a három irány, vagy kiterjedés megjelenítése a síkon. Hayter rézmetsző technikája ilyen, de én inkább ecsetrajzban, más jelleggel használom. Nálam ez absztrakt, míg ha megnézzük Bil (Hayter), vagy Saunier grafikáit, ők jelenségeket írnak le a rézmetszőkés ilyen irányú mozgatásával.Megelégedtem azzal a képi világgal, amit a kör, mint forma, és az ellenpólusként, zsugorított térként felfogható csillag, vagy mag nyújt. A forma, vagy jel létrejön és a következő gesztusommal kioltom, megszüntetem hatását. Ezek az elemek végtelen fonadékká, képpé szövődnek. Struktúrák alakulnak ki, melyeknek térbeli szerveződése meglehetősen bonyolulttá válhat. A számomra fontos nyelvi eszközök vizsgálatára Hayter mester ösztönzött. A képi redukció gondolatát, a ritmus szeretetét Dobó Tihamértól vettem át, bár nálam a ritmus meglehetősen egyszerű képlet - alternáció. Azon kívül, már párizsi kiállításomon felhívták a figyelmem, hogy rézkarcaimon a textúra mennyire fontos helyet foglal el. A textúra talányát ma is feszegetni próbálom munkáimon.Mármint az a talányos számomra, miért foglalkozom ilyen kitartóan ezzel a kifejezetten nőies jelenséggel. Van még valami. Említettem már, hogy Hayter műhelyében a térben kígyózó vonalakat géz és függönydarabok textúrájával ellenpontoztuk. Ezeken a textileken itt, ott egy virágocska, a mások szerint lényegtelen objektum, ami nem is nyelvi, inkább szimbolikus elem, is feltűnt.Grafikában egy választott virágot, a gyermekies tulipánt is szívesen beleszövöm szövedékembe, személyesítő elemként. A festményeknél pedig papírból kivágott objektumokkal reliefszerű felületet kolázsolok, majd ráfestek.
6. Megkérném Önt, hogy tegyen összehasonlítást külföldön szerzett kiállítói és munkatapasztalata és az otthon szerzett tapasztalatai között. Tegyen összehasonlítást a svédországi és a vajdasági képzőművészeti színtér között is. Talán a legutóbbi, a kínai kiállításom megszervezéséről tudnék beszélni. A Nordica galéria csapata tudomásom szerint hívő-keresztény, amely talán vallási megfontolásokból is, de hihetetlen odaadással tudja a kiállításokat felrakni, szervezni. Néhányan komoly művészek, és vannak lelkes művészeti amatőrök is közöttük. Összetartanak, és rengeteget dolgoznak mindig új és újabb jövevényekkel. Ez a munka valószínűleg nem mindenkinek felel meg. Az Önök intézményében ugyanilyen lelkes közösség dolgozik, akik a kiállító művész valamennyi problémájára igyekeznek megoldást találni. A mostani kiállításom megmutatta, hogy nincsenek leküzdhetetlen akadályok és távolságok. Sem fizikai, sem lélektani értelemben. Ez a kiállítás fontos lépés vissza a gyökerekhez. A svéd képzőművészek szakmai felkészültsége nem kifogástalan. (Ez nem jelenti azt, hogy a vajdasági képzőművészek felkészültsége kifogástalan, de összességében én jóval erősebbnek ítélném.) Sokan nem tudnak rajzolni közülük, és ezt a hiányosságot más úton próbálják pótolni. Eleve szép dolgokhoz nyúlnak, vagy pedig tudással próbálják a művészetet helyettesíteni. Szerencsére nem műveletlenek, és az eszközökből sem fogynak ki. A svéd festészetben egy jellegzetesen skandináv, színeiben felfokozott, pasztuózus, pozitív értelemben vett primitív expresszionizmus jelenléte érzékelhető. Erről eszembe jut Maurits Ferenc figurációja, mint párhuzamos jelenség, de tulajdonképpen a primitív formán kívül semmi közös nincs a kettő jelenségben. Az egyik festészet, amely anyagában súlyos, harsány, durva, drabális gesztusokkal, a másik pedig finoman úsztatott vonalrajz, esztétikus grafika némi elektromossággal.Érdekes még talán, hogy a svéd otthonokban rengeteg akvarell található. Nem emlékszem, hogy ez a technika valamikor is ennyire kitüntetett figyelmet kapott volna a délvidéki polgárok lakásaiban. Ott inkább az olajfestménynek van becsülete.

7. Egyszer a művészeti akciót összehasonlította a kókuszdió széttörésével. Végül is, árulja el nekünk: hogyan lehet széttörni a művészet kókuszdióját?Valóban, 1988-ban, kis párizsi szobácskámban ülve észrevettem a hasonlóságot a kókuszdióra lesújtó kalapácsütés és a vízfestékes ecsetet tartó kéz öntudatlan, jobban mondva automatikus, begyakorolt mozgása között. Ez adta az ötletet, le is jegyeztem akkor, hogy egyformán történés - akció mind a kettő tevékenység: a festés elkezdése, vagy az egzotikus gyümölcsnek a fogyasztásra való felkészítése. Ez ennyi.A művészetfilozófia érdekel, szívesen olvastam és olvasok ilyen tárgyú könyveket. Nekem jelenleg nincs különösebb mondanivalóm e témában, viszont érdeklődéssel figyelek kollégáim eszmefutatására, ha van ilyen. Mi az Ön véleménye erről?Az interjú kérdései összeállította:Jováncsity Miroszláv, a szabadkai Képzőművészeti Találkozó munkatársa 2008-ban